Nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.

Az embernek lehet vitája az anyjával. De az anyját nem árulhatja el sohasem. Én mindig utáltam azokat, akik áruba bocsátották az anyjukat. Az én anyám a szülőföldem.

Két-háromszáz esztendeje éltek már itt a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a Putnokiak, a Lakatosok, s édesapám szemében még mindig jövevények voltak. Nincs e mondásban kicsinylés, egyszerűen a történeti igazság megállapítása ez.

Magosan, a kék égen sasok keringtek mozdulatlan szárnnyal. S tova északnyugat felé, ahol a nádasok az éggel összeértek, kicsi fehér felhők hajóztak szelíden Erdélyország felé. Mintha csak a mocsár mélyéből fölszálló hazavágyó sóhajok lettek volna.

Ha valaki egy magyar közösségben szocializálódik, akkor kulturális, nemzeti identitása magyar lesz. Egyszerűen azért, mert a mi nyelvünk lesz az anyanyelve, a történelemórákon a mi győzelmeinket és vereségeinket fogja megtanulni, s majd tudja, hogy a hagyomány szerint a Nemzeti Múzeum sok-sok lépcsőjén miért szaladt fel Petőfi Sándor elszavalni a Nemzeti dalt. (…) Itt nőttünk fel, itt éltük át első fontos élményeinket, itt rögződött bennünk egyes ételek íze, a balatoni nyár színei. Érzelmekkel telítve csak mi, magyarok vagyunk képesek ezeket az élményeket felidézni magunkban.

A hovatartozást sohasem a származás dönti el. A nemzetiség kérdését az dönti el: ki hová tartozónak érzi magát. Nem az anyanyelv. Nem is az, hogy hol ringatták bölcsődet, vagy hol domborulnak őseid sírjai. Az anyanyelv, a bölcső meg a sír nagy erő, de önmagában nem elég…, erre világosan megtanított a történelem.

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!

Amikor kimondom ezt a szót, hogy “Erdély”, ebben benne van minden: a szívem, a lelkem, az agysejtjeim molekulái, mindaz, ami voltam, vagyok és leszek, tulipános bölcsőmtől a kopjafáig. Véremben van. Minden írásommal, minden beszédemmel, mindig és mindenütt Erdélyért harcoltam. Azért az Erdélyért, melyről tudom, hogy már nem lehet az enyém soha, de még lehet azoké, akik ott maradtak, szenvedtek és hűséggel kitartottak minden gyötrés, megpróbáltatás ellenére is. Minden maradék erőmmel, igyekezetemmel azért küzdök még ma is, hogy Erdély újra az legyen, ami volt: három szabad nép hazája, az Isten és ember előtti egyenlőség, a tisztesség és az emberszeretet földje.

A millenniumi emlékmű előtt fekvő “Csöndes Magyar” erre tanít: legyünk hősök és maradjunk névtelenek a Hazáért és Nemzetért. A cselekvés hősiessége és a cselekvő névtelensége mindenkor zálog arra, hogy amit cselekszünk, azt a Hazáért, a Nemzetünk erkölcsi, szellemi és anyagi dicsőségének, nagyságának és boldogságának szolgálatában cseleksszük.

Minél kisebb lesz az ország, annál nagyobbra növök én. Mikor ellenzéki vezér voltam, megvolt egész Magyarország, amikor miniszterelnök lettem, elszakadt Horvátország és Szlavónia; öt megye marad, amire köztársasági elnök leszek, és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből fog állani az ország, mire király leszek.

A fecske nem ember, mégis visszavágyik a szülőföldére. Ha nem vágyakozna, nem térne vissza. (…) Az ember is csak egy helyen van otthon, másutt mindenütt idegen.

Haza: jövevények elméjének szüleménye. Azért találták ki, hogy legyen egy iránya a bolyongásnak, hogy addig is, amíg eltűnünk a senkiföldjén, legyen egy hely, melyre úgy gondolhatunk, hogy ott örökké a régi marad minden, és a legszebb emlékek tényleg léteznek.

Kicsiny falu az én falum, legkisebb az egész vidéken s a legszebb. Gyermekkoromban alig hatszáz lakója volt, s ennek is jó felerészét az én nemzetségem tevé.

Az ifjúság mindig honvágyat érez, örökké vágyódik egy gyanús, közömbös és félelmes haza után, melynek világ a neve.

Akármilyen sivár és szürke a hazánk, mi hús-vér emberek szívesebben élünk ott, mint a világ legszebb országában. Mindenütt jó, de a legjobb otthon.

Az ősi ház, az ősi föld éppoly elválaszthatatlan tőlünk, mint testünk valamely tagja, mint lelkünk valamely része. Ha meg kell válnunk tőle, nyomorékok vagyunk mindholtunkig.

Ha a Nyár a világon elhever,
s aranyló délután
Egy álom végre kibontakozik
a fák alvó sudarán;
Ha völgyet-hegyet, zöld vadont
hűssel Nyugat szele tölt –
Ide gyere! Hozzám visszagyere!
S mondd: Itt legszebb a Föld!

Ha úgy látod, hogy minden elveszett,
Menj őserdőkön, tengereken túlra
Ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
Mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De itthon maradok.

Magyarországot nem uszító gondolatokkal nyugtalanítva, hanem köznapi, hasznos jólétet gyarapító tettek sorával kell szeretni.

Nem tartom jó embernek, nem tartom jó magyarnak, ki e szegény, szenvedő hazát jobban ne szeretné, mint akármelyik fényes országát Európának.

Kockáztathatunk mindent a Hazáért, de a Hazát kockáztatni semmiért nem szabad.

Engem ide kötött minden, a gyermekkor, a barátok, az újpesti utcák és a Megyeri úti stadion. Most megkérdezhetné bárki, hogy nem bántam-e meg ezt a hűséget. Nyugodt szívvel állíthatom, nem.

Úgy hiszem, az ember az egész világot bejárhatja és mindenhol letelepedhet, de a gyökerei örökre a hazájához fűzik.

Sok kincsekkel áldotta meg a természet hazánkat; de az irigy sors megtagadta tőlünk legszebb áldását, a közértelmet és egyetértést.