Bús magyarok imádkoznak, hallod, Atyánk, hallod?
Se testünkkel, se lelkünkkel nem kívántuk a harcot.
Megbocsátunk mindazoknak, akik reánk törtek,
Csak még egyszer add vissza a drága magyar földet!

Mindenkinek megvan a maga Trianonja, Erdélye, lecsatolt, elvett, elvesztett nemzetrésze, de ez sovány vigasz (…). Minden történelmi adat, minden háború, minden békekötés, minden elvesztett és megnyert ügy mögött, és minden centiméter kiigazított határ mellett emberek vannak. Emberek, akik élni szeretnének, és azt akarják, hogy egyszer majd a szülőhazájuk földje fogadja be őket.

Engem két dolog köt össze testileg és lelkileg az országgal, az egyik a magyar kultúra, amelyet szeretek és művelek a magam módján; a másik pedig a föld.”

Mint a villám tépte, magányos fenyő,
Mint a vizét vesztett patak, mint az odébb rúgott kő,
Mint a fáradt vándor, ki némán enni kér,
Otthont, házat, hazát, nyugalmat már többé nem remél.

Mint a leszakított, haldokló virág,
Mint az ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág,
Mint porba hullott mag, mi többé nem ered,
Ha nem vigyázol ránk, olyanok leszünk mi is nélküled.

A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége.