Mint a villám tépte, magányos fenyő,
Mint a vizét vesztett patak, mint az odébb rúgott kő,
Mint a fáradt vándor, ki némán enni kér,
Otthont, házat, hazát, nyugalmat már többé nem remél.

Mint a leszakított, haldokló virág,
Mint az ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág,
Mint porba hullott mag, mi többé nem ered,
Ha nem vigyázol ránk, olyanok leszünk mi is nélküled.

A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége.

Ha a Tavasz öleli a kerteket,
s ígér künn dús aratást,
Ha a szemed örül, ahogy lát lebegő
virágszirom-havazást,
Ha zápor s napfény zuhog, s frissít
csipkefinom levegőt,
Én itt maradok, sehova se megyek,
nekem ez szép itt, e föld!

A jövendő terhe vállaidon fekszik; légy erős, légy törhetetlen, hogy azt diadalmasan elviselhesd. Mi egy szabad hazát adunk nektek örökségbe s a túlvilágról is eljövünk számon kérni, hogy tartottátok fenn a magyarok hazáját. Isten vezéreljen minden pályátokon.