Köszöntlek, kedves szép március! Ibolyaszagú, langyos leheletedet érzem már a levegőben. Zöld szőnyegeidet látom már kiterítve a halmokon. Itt-ott fehérlenek az árnyékos mélyedésekben a tovavonult télkirálynak elhagyogatott rongyai, de a napot már te emeled az égre, s a földön már a te lábad jár. És a te lábad nyomán kizöldül a fű, és előkéklik az ibolya.

Itt-ott megbújva dacol még a hó,
Mint félrebillent, összetört hajó.
De másutt táncot jár a napsugár
S az alvó erdőt csókkal illeti.
A márciusi langyos napcsudán
A hóvirág szirmát készítgeti,
S mint erdő szüze – bár rejti magát -,
Ő hirdeti a tavasz hajnalát.

Ember, állat jó kedvébe,
Fagyos télnek vége, vége,
De szép megint a világ!
Hol bús avar volt ősz óta,
Fölcsendül a madárnóta,
S nyílik a sok szép virág.

Ébred a világ. Zöld illatok suhannak a határokon által, hozván a tavasz ígéretét. Parányi szálak búnak elő a barázdákból. Kifeslenek az ágak végin a szűz rügyek. Zsenge füvek parádéja lepi a mezőket. Dombok oldalán virul a galagonya. A telet általvészelt diófák szarvas koronája még kopár. Az új leveleket fakasztó hajtások vágyakozón kavarják az égi vizeket.

A fagyba dermedt, árva szikla is
Tavaszt érez, ha zápor öntözi
Áprilisban, s dől májusban a fény:
Didergő testén fű nő, zöld moszat.
Ekként a szív: fásult, bár felsajog,
Ha nő sír, s mosolyában zsongva éled.

Bolond idő, esős-napos tavasz,
kertben, gomblukban kis, szines virágok,
az Április egy szerelmes kamasz,
telisóhajtja széllel a világot.

Jött. Nem mondanám, hogy váratlanul. Sőt. Nagyon is vártam. Ahogy minden évben. (…) A fák dalra fakadtak, lombokat szültek, a nyíló virágok megfestették az utcákat, a Nap pedig meleget töltött a virágok kelyhébe. És a lelkekbe. Mert nem csak a virágok, de a lelkek és a mosolyok is kinyíltak. Ezt a csodát hozta a vendégem. Úgy hívják: tavasz.