De haladt a tavasz is közben.
Felpattantak a bükkök rügyei, s frissen mosott zöldjét megszellőztette a fiatal lomb. A Marosból tömött csapatokban vándorolt fölfele a lepényhal, s amerre elívott, zöldek voltak már mind az égerek. A partokon sárgán virágzott a gólyahír, s a tisztások füvét lila kikerics lepte. Szemközt, az Urszu torka fölött magányos nyírfa állott. Szívósan kapaszkodott a sziklába, kissé előrehajolt, mintha a vízesést nézte volna. Ez a nyírfa egy idő óta különös muzsikát tudott. Ha megindult Görgény felől a déli szél, az a langyos eső és napszagú szél: úgy zsongtak az ágai, mintha láthatatlan hárfa húrjai feszültek volna köztük. Vékony törzse fehéren hajladozott, akárha valami furcsa táncba kezdett volna ott a sziklán, valami titokzatos, pogány tavaszi táncba. Könnyű zöld selyemingét meglengette a szél a tánc ritmusában. Volt valami sejtelmes abban, ahogy ott állt a sziklán és táncolt. Különösen késő délután, mikor a szél megerősödött, s az árnyékok visszanyúltak a völgyön, és az Urszu üverei már sötétfeketén az estére vártak. Rigók rikoltoztak vidáman a fenyők alatt, s néhány császármadár kiült a sziklákra búcsúzkodni a fénytől.
Ott volt a tavasz. Minden fa látta már. Minden fűszál. A kövek. A vizek. A bükkök alatt egy hóvirág óvatosan elődugta a fejét. Körülnézett. Aztán egészen halkan elkezdett csilingelni.
Elérkezett a következő húsvét, amikor újjáéled a természet, a mandulafák a tavasz első hírnökeiként büszkén emelik királynői koronájukat, kikandikál a halott téli földhalom alól a fehérlő tavaszi tőzike, hivalkodón emeli fejét a mélylila sáfrány, és a nap sugarait imitáló tavaszi hérics nyújtózkodik a talajon.
Örökké itt, a tavaszszagú kertben,
fehér felhők és bambuszok között,
egy csésze forró teával kezemben
kortyolgatom az illatot, a gőzt.
Itt elfelejtek fájdalmat, szorongást
a testem lassan meleg járja át.
Ha telik: jól van. S máris belehullott
a csészémbe egy cseresznyevirág.
A tavasz az év legszebb időszaka, mert a levegő langyos, és tele van virágillattal, a legócskább viszont a nyár, mert döglesztő a hőség, és a macskák nyervognak az utcán.
Ha eljön a tavasz, a kertben újjászületik minden. A kövek közül kikandikál a hóvirág, és ingatja a fejecskéjét.
A nyargaló tavaszi szélben zúgó lombsusogásra az erdei dolgozók azt mondják: „Muzsikál a Bükk”.
Valami csodálatos ereje van a tavaszi napsugárnak. Lám, bárhová is küldje fényét, mindenütt új életet ébreszt. Olyan, mintha az egész varázslat volna. Bármennyire enyhék is ezek a sugarak, mégis erősebbek, mint a nyáré, amely igencsak égető, és az őszé, amely csak hervadást és halált hoz. Nem gondoltál soha arra, hogy ennek a sápadt napsugárnak körülbelül olyan ereje van, mint az első szerelemnek?
Az égbolton gyapjasan fodrozódó, tündöklően fehér bárányfelhők szelíd nyája hirdette a tavaszt.
Odakint vakítóan sütött a nap, felmelegítette a bőrét. A tavasz már ott volt a levegőben. A virágok kinyíltak, a fák virágba borultak, a madarak éneke elnyomta a város zaját.
A tavaszi hóvihar egyetlen előnye, hogy az időjárás sokkal hamarabb melegebbre fordul utána.
Áprilisban végre beköszöntött a tavasz. A nap forrón sütött, mintha számtalan apró tű érte volna az ember bőrét, a fák harsányan zöldelltek, a föld meleg párát lehelt. Rengeteg ember fordult meg a Városligetben, átutazók és kirándulók szédelegtek a melegben, vagy épp a tölgyek árnyékában hűsöltek.
Egyes ausztrál kígyófajok azzal ünneplik a tavaszt, hogy tömeges sze*uális aktusba bocsátkoznak, és a kicsinyeik is ekkor kelnek ki.
Finom tavaszszag volt, estillat. Nemsokára zümmögnek a cserebogarak. Olyan könnyű volt az éj, mintha magához akarná emelni az embert.