Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben ha néma csend borul rám,
téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Oh, jössz-e már?!

Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.

A mély vágy minden emberi teljesítmény kezdete. (…) Mindenki talál saját tapasztalatában is bizonyítékot, hogy viszonylag könnyű elérni azt, amit az ember erősen kíván.

Nézd, egy vörös pókliliom. Tudod, miért nevezik az emberek a búcsú virágának? A pókliliom virága és levele sosem látható egyszerre. Amikor a levelek elszáradnak és lehullanak, akkor kezd nyílni a virág. Olyannyira vágynak egymás után, hogy rügyeket és bimbókat növesztenek. Bár soha nem találkoznak, az idő múlásával továbbra is vágynak egymásra.

Ah, ez az üresség! ez a szörnyű üresség, amit itt érzek a lelkemben! – Sokszor gondolom: ha csak egyszer, csak egyszer szívedre szoríthatnád őt, ez az egész űr ki lenne töltve.