Valahányszor naplementét látok, mindig csendesen kimondom titkos kívánságomat, mielőtt a nap lebukna a nyugati látóhatár mögött. Mintha magával vinné a vágyaimat. Akkor mondom ki őket, amikor éppen az utolsó fénysugár is eltűnik. S a kívánság több mint kívánság. A kívánság maga a cél. Olyasvalami, amit tudatunk és tudatalattink egyaránt segíthet valóra váltani.
Hiszek a vágyakban és az ember képességében, hogy valóra tudja váltani az álmait. Igazán hiszek benne.
Ha egyszer megízlelted a repülést,
utána úgy fogsz járni a földön,
hogy szemed az eget fürkészi,
mert ott voltál fent, és oda vágysz vissza.
Április a vágyódás valami más után, ahol a más még ismeretlen.
Vágyakozom a tavasz virágporral terhes levegője után.
Érzem a pillantása melegét a bőrömön, de nem kockáztatom, hogy a szemébe nézzek. Szeretném, ha kételkedne, ha vágyna rá. Szeretném olyan sokáig húzni, amíg csak lehet.
Mindannyiunkban élnek olyan alapvágyak, amelyek sérültek és megoldatlanok. Vágyunk arra, hogy biztonságban legyünk, hogy szeretve legyünk, hogy fontosak legyünk, és érezzük azt, hogy számítunk. Vágyunk arra, hogy elfogadjanak, csodáljanak, értékeljenek minket azért, akik vagyunk. Vágyunk a tiszteletre, a megértésre, az elismerésre azért, amit tettünk. Vágyunk arra, hogy valahová tartozzunk. Ezek mind bennünk élnek – ezek nem lelki defektusok, nem is bűnök, bálványok vagy gyengeségek, hanem emberéletünk természetes velejárói.
Ha álmaim szárnyai túlságosan megnőttek, mindig akkorára tárult, hogy a vágyak kiférjenek rajta.
Ez így van; az ember mániákusan, veszendően, a pokol és a halál határán vágyódik valaki után, keresi, kergeti, hiába, és élete elsorvad a nosztalgiában.
A meg nem engedett vágy olyan, mint a kemence; ha a lángot teljesen elzárjuk, azonnal elalszik, de ha valami nyílás marad számára, tovább lobog.
Nincs ár, mi túl nagy lenne, ha megkapjuk szívünk vágyát.
Arra vágyom, hogy ne legyenek vágyaim.
Én egyre vágynék: förtelmeset zuhanni
S mégis élve
Semmisülni, élni, vágyni és kapni.
Csókosan s szűzen akarnék én válni
A fejedet csókolván,
Azt a két kies völgyet:
Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni.
Este volt s a nyári égről
Rohanó, tüzes vágyak estek belém,
Mikor a bőrünk össze-összeért,
Egész életemmel ott éltem én,
Azon a kicsi darabka helyen,
Ahol a bőrünk,
A bőrünk összeért.
Mikor látlak, csak a szemedet nézem és szeretném megcsókolni kezedet merészen.
Szeretném megcsókolni s mikor ott vagyok Melletted, tudom, hogy nem fogom megcsókolni a kezedet.
Tudod, hogy szeretnék neked megadni mindent, igaz? De nem lehet, mert kiégtem. Üres vagyok.
A legmélyebb és legigazibb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk valakihez.
Az emberek átverik magukat, mindannyian azt hisszük, hogy nagyjában-egészében rendben vagyunk, és a többiek a hibásak. De az emberekben vágyak élnek. Ahogy Maharisi mondja, be van építve az emberi lénybe, hogy mindig többet akarjon, és ez a vágy az, amelynek révén otthonra talál. Végül mindenki rátalál a saját útjára.
Annak szól ez a vágyakozás, kit érzünk a sötétben, de nem látunk a napfénynél.
