Nem te vagy az egyetlen, aki szenved, aki többre vágyik, aki visszavár valakit, akinek elege van már a félelemből, a magányból, az elnyomásból, a szegénységből. Nem te vagy az egyetlen, aki elképzelt egy világot, ahol minden egészen más, ami jobb, végre már. Egy világot, ahol szeretik őt, figyelnek rá, és megbecsülik.

Érzelmi éhség. Nem tudom, hogy létezik-e ennél erőteljesebb emberi szükséglet. Természetesen létezik erkölcs. Léteznek elvek. Ennél nem lehet erősebb egy nő bőrének illata, csípőjének ringása, hajának ébensége, a szájából ivott meleg bor íze… Vagy a szerelemben nincs erkölcs? Ilyenkor nem lehet tanulni a türelmet, amikor lépteket vársz, egy hangot s végtelen érintést. Megküzdhetsz az idővel, a várakozással, önmagaddal. Ez nem lehet bűn. Vele semmi sem bűn. A hiánytól viszont hasfájás kínoz.

Elrejtőzöl tán előlem? Már nyomod se leljem? Hogy` lehet e felhős órák terhét elviselnem?
Messze nézek, egyre leslek, mindig, mindenütt kereslek; sóhajom panaszkodón száll,
szellő búgja búsan. Ó, miért váratsz meg engem lent a kertkapuban.

Vannak olyan álmai, tudom, amelyeket elhallgat előlem. Nem is akarom ismerni őket. De azt mondom, élje meg ezeket az álmokat, játssza végig őket, építsen nekik oltárokat.