Van a várakozás… Ami sokféle lehet. Várhatsz olyasmit, amit valójában nem vársz, de mégis, kénytelen vagy, mert nem kerülheted el. Várhatsz olyasmit, ami már megszokottan érkezik életedbe, ami közömbös, ami mégis, mindig érkezik, és elviseled. De van, amikor olyasmit vársz, ami már a várakozás idején különös varázzsal tölt el. Ami életedben csak nagyon ritkán fordul elő – ha egyáltalán megadatik valaha is. Várakozás egy találkozásra, várakozás Valakire, akit ismersz, mégis, most ismered meg. Akinek tudod az érintését, mégis, most érint meg. Akinek hallottad hangját, mégis, most hallod meg. Akinek érzed szépségét, mégis, most látod meg. Akinek ismered ölelését, mégis, most öleled meg. És várod. Várod ezt a találkozást. Várod, hogy megismerd, hogy megérintsd, hogy eggyé válj vele, hogy a találkozás csodája egy másik világba repítsen.

Nedves az ajkam, és érett a tudományra,
az antik Tudatot fojtani céda ágyba,
győzelmes keblemen fölszárad mind a könny:
vén arcra gyermekek kacaját bűvölöm.

Tizenhét másodperc. Mindössze ennyi ideig kellene összpontosítanod a vágyadra, tisztán, hittel, boldogan, várva, hogy beteljesüljön. És akkor be is fog teljesülni. Minél többször tizenhét másodpercig gondolsz rá, annál közelebb lesz hozzád. És a végén elérkezik.

Arra gondolj, hogy megvan, amire vágysz. Ne a vágyad hiányára gondolj, hanem képzeld el, hogy megvan, amire vágysz. Mert addig, amíg csak a vágyad hiányát érzékeled, amíg szüntelenül ez jár az eszedben, nem leszel boldog.

Vársz valakire. Egy Angyalra. Szeretnéd látni szemeinek csillogását, vágysz erőt meríteni mosolyából, kívánod hallani hangját. Mert… de nincs “mert”… nincs magyarázat, nem is kell. Vársz rá, szükséged van rá. Igen, vársz rá. Az Angyalra. Az Angyalra, pici szárnyakkal. De nem érkezik. És szomorú vagy… Ám történik valami. Az Angyal küld valamit. Egy pici tollacskát a szárnyaiból. És már tudod, amit eddig is éreztél: gondol rád, fontos vagy neki. És már nem vagy szomorú… a pici tollacska szárnyakat ad… neked is.

Ez a roskatag börtön az, ami miatt leginkább szenvedek. Már túl soká tartott rabságban. Alig várom, hogy kiszabaduljak egy fényes, boldog világba, és ott maradhassak mindörökké, hogy ne csak könnyeimen át láthassam, és ne csak egy fájó szív falai mögül sóhajtozzam utána, hanem vele lehessek és benne, mindörökké.

Ezt a tervet szőttem magamban: csak viszontlátni még egyszer az arcodat, elkapni meglepett vagy színlelten örvendő pillantásodat.

Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök –
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik –
nem – én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig – vagy meghalni rögtön.