Nagyon fél a test.
Tér-idő-iszonyában
tapad, fáj, habzsol.
Vágyakozás idézetek
A hajnal nyomában fehér lovamon ülve
Keresem a nőt, ki még meg sincs születve.
Egy dombon állok az álmok hegyén,
S mondogatom: ez nem is oly nehéz.
Nem te vagy az egyetlen, aki szenved, aki többre vágyik, aki visszavár valakit, akinek elege van már a félelemből, a magányból, az elnyomásból, a szegénységből. Nem te vagy az egyetlen, aki elképzelt egy világot, ahol minden egészen más, ami jobb, végre már. Egy világot, ahol szeretik őt, figyelnek rá, és megbecsülik.
Hadd legyen sírban csend,
Reménynek hely ott fent,
S addig a part mentén
Hadd legyünk ő és én.
Reszket az idő a tornyok fölött.
Ártatlan vágyam még ünnepel.
Rólad beszél az este, a szél
A beálló csönd, a hajnal, az éj,
Az ima, az álom és minden szavam,
Várlak haza, ajtóm nyitva van.
Maradj velem, segíts nekem,
Vigyél haza, fogd a kezem,
Szeress nagyon, fáradt vagyok,
S nehéz a szívem.
A csönd volna jó.
Kicsit könnyebb napok.
Ne kérdezz semmit, ha látod,
hogy fáradt vagyok.
Érzelmi éhség. Nem tudom, hogy létezik-e ennél erőteljesebb emberi szükséglet. Természetesen létezik erkölcs. Léteznek elvek. Ennél nem lehet erősebb egy nő bőrének illata, csípőjének ringása, hajának ébensége, a szájából ivott meleg bor íze… Vagy a szerelemben nincs erkölcs? Ilyenkor nem lehet tanulni a türelmet, amikor lépteket vársz, egy hangot s végtelen érintést. Megküzdhetsz az idővel, a várakozással, önmagaddal. Ez nem lehet bűn. Vele semmi sem bűn. A hiánytól viszont hasfájás kínoz.
Elrejtőzöl tán előlem? Már nyomod se leljem? Hogy` lehet e felhős órák terhét elviselnem?
Messze nézek, egyre leslek, mindig, mindenütt kereslek; sóhajom panaszkodón száll,
szellő búgja búsan. Ó, miért váratsz meg engem lent a kertkapuban.