Szeretnél lenni a víz, mely egy hosszú nap után felüdíti fáradt testét, a törölköző, mely minden porcikáját végigsimítja, magadba itatva róla a vizet. Lennél a tükör, amely minden nap láthatja, a cipője, amely pici lábához simul, vagy a rúzs, mely színesíti ajkát. Lennél a telefon, mely hallja hangját, a kanál, amit édes nyelvével megérint. Vagy a toll, mellyel gyönyörű, fenséges nevét leírja, vagy a papír, mely azt hordozza. Lennél. Minden lennél, de egyik sem lehetsz. Mégis, mindegyiknél több lehetsz. Mert te a lelkeddel simogatod, a lelkeddel öleled át, lelkeddel érinted meg, lelkedben hordozod nevét, szívét, a lelkeddel őrzöd. Soha nem múló vággyal.

Vágytál, hogy szívből szeress, és szívből szeressenek. Vágytál rá, hívtad, kerested. Ott volt minden ébredésedben, minden elszenderedésben, minden napodban, minden pillanatodban. Álmodban. És most itt áll előtted. A valóságban.

Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem.

Ezúttal viszont senki sem zavarhat meg bennünket, csak mi magunk. (…) A bizsergető érzés egyre erősebb lesz, a mellkasomból szétárad a testemben, végig a karomban, a lábamban, míg végül már minden porcikámat elönti a forróság. Nem tudok betelni a csókjaival, egyre jobban vágyom rá, hogy folytassa. Azt hittem, jól ismerem az éhség természetét, de ez a fajta éhség egészen más.

Csókoltam, míg karcsú, izmos dereka bőszülten igyekezett szabadulni karjaimból: akkor rúgott, karmolt és szidott, de ez már nem volt szidás; a szerelem egytagú szavakból álló, fülledt, ősi nyelve volt. A világ legelső szavai. Szidást, könyörgést, biztatást jelentenek. Vágyat és elcsukló örömet. És megint vágyat. És megint örömet. És bánatot.