Hirtelen hülyeségnek találtam, hogy bárkit is érdekeljen, hogy én mit gondolok valamiről. Ami az íróban a legjobb, az ott van a papíron. A többi általában értelmetlenség.
A költészet túl sokat mond túl rövid idő alatt, a próza meg túl keveset túl hosszú idő alatt.
A részegség és az öngyilkosság az író ágyastársa.
A világ tele van irodalmi gengszterekkel, és minél tehetségtelenebbek, annál többet gengszterkednek.
– A nagy írók élnek, és közben figyelik, hogyan élnek mások.
– És mit csinálnak a rossz írók?
– Pénzt.
Ha pokolra jutok, biztos, hogy csak írókkal fogok találkozni odalent. És ennél semmi sem lehet rosszabb.
Életemben először fordult elő, hogy a közönség megértette a verseimet. Ez ki is józanított, úgyhogy innom kellett még.
Van egy nagy probléma az írókkal. Ha egy írónak kiadták az írásait, és sokat eladott belőlük, akkor azt gondolja magáról, hogy baromi jó író. Ha egy írónak kiadták az írásait, és csak közepes mennyiséget adott el belőle, azt gondolja magáról, hogy baromi jó író. Ha egy írónak kiadták az írásait, és épp hogy csak eladott belőlük, akkor azt gondolja magáról, hogy baromi jó író. Ha egy írónak sosem adták ki az írásait, és neki se volt pénze arra, hogy kiadja, akkor pedig azt gondolja magáról, hogy szenzációsan jó író. Az igazság azonban az volt, hogy nagyon kevés a valódi nagyság. Sőt majdhogynem nem is létezik.
Az olvasás segít minket belehelyezkedni más emberek életébe. Az irodalom hidakat épít: A világunkat nagyobbá, nem pedig kisebbé teszi.
Hemingway? Hát, ő írni tudott, csak nevetni nem…
A legrosszabb, ami egy íróval történhet, ha ismer egy másik írót. Annál rosszabb már csak az, ha több írót ismer. Mert úgy olyanok, mint a legyek ugyanazon a trágyadombon.
– Sokat írsz a könyveidben az ivásról. Szerinted neked segít az ivás az írásban?
– Nem. Én történetesen csak egy alkoholista vagyok, aki azért lett író, hogy ráérjen délben felkelni.
Közönséges dolog az authoroknál, előljáró beszédet írni, de még közönségesebb az olvasóknál azt soha el nem olvasni.
Szárnyalni szeretnék. Szerintem sikerült is. Nap mint nap szárnyra kapok, és a szívem költészete repít a magasba. A költészet egész életemben velem volt. A nagymamámban, a nagypapámban, az édesapámban, az édesanyámban született. A fivéremben, Wesley-ben született. Nekem adta a költészetét és a szárnyait, én pedig neki a sajátomat. Az enyém a tiéd, a tiéd az enyém. Ezek a szárnyak, az emberi drámán való felülemelkedés képessége egy halhatatlan és láthatatlan lélek ajándéka, amelyet olyan tisztán hallunk és látunk mint Stevens galambjait. Látjuk a lelket a ködben, halljuk a lelket a kövek némaságában. Csiszolgassuk a köveket – miattuk lehet nemes az életünk. Érezzük a lélek jelenlétét, valahányszor szeretünk, valahányszor megbocsátunk, valahányszor a megértés didalmaskodik a gúny felett, valahányszor a részvét legyőzi a keserűséget.
Marlon Brando mindig kedélyes volt a munka során. Esténként viszont csendben gyászolta magánélete tragédiáit. Néha behívott magához, hogy együtt üldögéljünk. Megkért, hogy olvassak neki verseket. Lehetett Yeats vagy Walt Whitman vagy akár egy Shakespeare-szonett. Nem számított. Csak szép nyelvezetet akart hallani.
A líra bármikor meg tudja nyugtatni a lelkemet, felfalja és újrateremti. Az egyik reggel A romlás virágait olvastam Baudelaire-től, és a hullámverést hallgattam. Akkor épp A lélek hajnala következő mondatába voltam szerelmes: „Elérhetetlenül Átszellemült Egek / Azúrja int nekik…”
Amikor a hatalom az arrogancia felé visz, a költészet emlékezteti az embert a korlátaira. Amikor a hatalom leszűkíti az ember érdeklődési körét, a költészet idézi fel számára a létezés gazdagságát és sokszínűségét. Amikor a hatalom megront, a költészet megtisztít.
Föl-fölvillan előttem egy hajdani, végül megíratlan kisregény ötletem. A címe is ez lett volna: A boríték. A lezárt boríték, amelyet mindenki megkap születése percében. A borítékba csupán egy dátum, a címzett halálának az időpontja. Bárki dönthet úgy, hogy fölbontja, de akár úgy is, hogy lezárva hagyja. A halál dátuma ott van, adott, ha kibontja, ha nem. Persze, foglalkoztathatja, izgathatja, ám ahhoz, hogy fölbontsa, vagy van bátorsága, vagy nincs. Ez csupán a történet egyik oldala. A másik, és valójában ez még inkább foglalkoztatott, hogyan viselkednénk, hogy osztanánk be kapott időnket, ha megtudnánk, hogy egy bizonyos napon, egy nem is túl távoli időpontban véget ér az életünk. Vajon többet préselnénk-e ki magunkból, aktívabbakká válnánk-e? Jobban megbecsülnénk-e a nekünk maradt órákat, napokat, éveket?
Az emberi elme és szív legőszintébb, legszabadabb és legizgalmasabb megnyilvánulása a szerelmes levél. Az ember abból a tudatból meríti hozzá a korlátlan vallomás- és kifejezési szabadságot, hogy amit ír, nem kerül idegen szeme elé.