A lemondás nem csak elvesz tőlünk, hanem hozzá is tehet valamit az életünkhöz. Ma már tudom, hogy nem az a fontos, mit tagadunk meg magunktól, hanem az, hogy ezt miért tesszük. Ha ugyanis olyasmi a cél, amitől jobbak, szerethetőbbek leszünk, akkor a veszteség groteszk módon nem ellop valamit, hanem ellenkezőleg: általa teljesedünk ki igazán.

Mozi után az az ötlete támadt, hogy sétáljunk egyet az esőben. “Olyan romantikus lenne!” mondta. Én nem voltam oda az ötlettől. “Mi romantikus van abban, hogy bőrig ázunk?” kérdeztem. “Gyere, kisajtoltam Jamesonból egy kis plusz pénzt, úgyhogy fogjunk egy taxit.” Ettől összeomlott. Most már belátom. Ha őszinte akarok lenni, már akkor is beláttam. Nehéz bevallani, de ez az igazság. Hány pillanat száll így el az életünkből, amikor ilyesmiket mondunk: “Majd holnap”, “Most nincs kedvem, menj nélkülem” vagy “Talán majd máskor!” És biztosra vesszük ezeket a holnapokat…de azok ritkán jönnek el.

Az embereknek meg kell érteniük, hogy senki sem játszik cinkelt lapokkal, egyszer nyerünk, másszor veszítünk. Ne várd, hogy visszakapj valamit, ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet, hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék a szerelmedet. Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek. Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy.

A nyertes tudja, mi lesz a következő lépése, ha veszít, ám nem beszél erről; a vesztesnek fogalma sincs, mit tesz majd, ha veszít, de sokat fecseg arról, mi lesz majd, ha nyer.

El sem tudtam képzelni, hogy létezhet még olyan dolog a világon, amitől nekem félnem kellene – fizikai dolgoktól semmiképpen. Ez az egyik előnye annak, ha az ember mindent elveszített.

A szépség, ha üres, csak annyi, mint egy kép a falon. Különben is, képzeld el: leszeded róla a selyemruhát, a fél mázsa smukkot, a húszcentis vakolatot. Mi marad belőle? Valószínűleg csak egy zörgő csontváz.

Márpedig engem semmi se bosszant jobban, mint az, ha az emberek kínozzák egymást, s legfőként, ha életük virágjában levő fiatalok, akik legtisztábban tárulkozhatnának ki az élet örömei elé, rontják el, rossz képet vágva, néhány jó napjukat, és csak későn látják be, hogy tékozlásuk mennyire helyrehozhatatlan.