Megtudtam, hogy a csillagok nem tartanak örökké. Láttam, ahogy a legszebbek közül néhány elolvad és lezuhan az égről. És ha egy elolvadhat, akkor mind elolvadhat; mivel mind elolvadhat, ez egyetlen éjszaka is bekövetkezhet. Ez a bánat eljön majd – tudom. Minden éjjel ott akarok ülni, hogy nézzem őket, amíg ébren tudok maradni; és bevésem ezeket a szikrázó mezőket az emlékezetembe, hogy amikor lassanként majd mindet elveszik tőlünk, akkor képzeletem segítségével visszavarázsolhassam ezt a gyönyörű tömeget a fekete égre, hogy megint ott szikrázzanak, és könnyeimmel megduplázhassam őket.
Veszteség idézetek
Egészen biztos vagyok benne, hogy a túlzott féltékenység mindig valamiféle regresszió, vagyis az a lélekrész, amelyik rendszeresen és erős féltékenységet él meg a párkapcsolatában, az ott ragadt a múltban, és fél, hogy elveszti az anyját, vagy az apját, vagy valakit, aki fontos volt neki a múltban. Természetesen ennek az érzésnek is oka van.
Ha akkor, amikor elszenvedjük a veszteséget, le tudjuk hajtani a fejünket, össze tudjuk kulcsolni a kezünket, és azt tudjuk mondani, „ez egy adomány – a lemondás adománya”, akkor a legkisebb csekélység is értelmet nyer, a múlandó örökérvényűvé válik, és ami a napi használatban addig mindössze egy eszközként szolgált, imádatunk tárgyává lesz, örökre elraktározva a szívünk templomának kincsesházába.

















