A tudomány sikereinek egyik magyarázata az, hogy beépített hibajavító mechanizmussal rendelkezik. Talán túl nagyvonalú jellemzés, de az én szememben mindenki, aki kritikus önmagához és az elképzeléseit hajlandó a külvilág kontrolljának alávetni, tudományt űz. Az önáltatás, az önkritika hiánya, a vágyak és a tények összemosása egyenes út az áltudományhoz és a babonához.

Egészen bizonyos, hogy egy évezred múlva, tízezer év múlva egész munkásságomnak nyoma sem lesz, tán az egész magyar nép és magyar nyelv örökre a feledésbe süllyedt. Vagy ha még nem akkor, akkor hát később. S mindnyájunk munkájának ugyanez az osztályrésze. Nem volna valami kellemes munkánkat csupán ezzel a lesújtó tudattal végezni. Ehhez életkedv, azaz erős érdeklődés kell a létező mindenség iránt.

Aki folyton ugyanazokba a falakba ütközik, lehet, hogy hamis világot kerget, egy illúziót, valamit, ami soha nem tenné boldoggá, vagy épp soha nem fog működni. Lépj ki a korlátok közül, lépj egy nagyot, kutass, és hidd el, te is lehetsz boldog, megérdemled, csak végre merj érte tenni – felejtsd el, hogy neked nem jár, hogy te nem kaphatod meg, hogy képtelen vagy elérni.

Vannak olyan öregek, akik ráncaik és ősz hajuk ellenére is fiatalok maradnak a szívük mélyén, akik át tudják érezni a gyerekek igényeit és örömeit, szabad teret tudnak adni nekik, s bölcs tanításokat vidám játékok mögé bújtatva könnyedén belopják magukat a gyerekek szívébe.

Ha az ember szívét-lelkét nyitva tartja és hajlandó befogadni a világot, minden sokkal nyugodtabb és kisimultabb lesz. Be lehet lépni egy szobába úgy, hogy felveszed az ellenséges légkört, és úgy is, hogy jóindulatot sugárzol. Mind a kettő meglepő módon ragadós…