Jólesik az elsüllyedt, öreg utakat megjárni, a fiatalság ragyogó útjait, és az álmokat, amelyek az örökkévalóságból jöttek, oda is szállnak vissza pihenni és boldognak lenni, mint a szeretetben megfürdött emberi lélek.

Bár nekünk, emberi lényeknek fizikai korlátaink vannak, szellemünk szabadon bejárhatja az egész világmindenséget.

Ha azt mondjuk a fölnőtteknek: “Láttam egy szép házat, rózsaszínű téglából épült, ablakában muskátli, tetején galambok…” – sehogy sem fogják tudni elképzelni ezt a házat. Azt kell mondani nekik: “Láttam egy százezer frankot érő házat.” Erre aztán fölkiáltanak: “Ó, milyen szép!”

Arra lennék kíváncsi, mi történik, ha visszajön az ember – meghalsz, aztán visszajössz, és elmondod mindenkinek, milyen. “Hé, figyi csak, meghaltam, de már elmúlt. A halál elég béna dolog. Szerintem senki se izgassa magát miatta.”

Az utazás gazdagít? Egy frászt! Minimális foglalatoskodások halmaza. Csak utólag, az idő- és térbeli távolság révén tűnik a vállalkozás ismét egzotikusnak. A valóságos utazás a képzeletbeli utazás, a vágyakozás és az emlékezés alkotta utazás kényszerű korlátozása.

Mi valós és mi nem? Ismerni a különbséget a valós és nem-valós között – ez az igazi bölcsesség, ez a megvilágosodás. Életünk legnagyobb eredménye pedig, ha meg tudjuk húzni a vonalat, ha különbséget tudunk tenni a létező és nem-létező között, ez az az út, ami a végső megszabaduláshoz vezet.