A túl korán felébresztett, és úgyszólván azonnal tévútra csábított kritikai szellem nem csak azt öli el, amit kritikusan szemügyre veszünk, hanem gyilkolja a szemrevételező belső erőit is.

A természetnek az önzés a természete. Minden teremtmény gyilkol a túlélésért. A szerelem a fajszaporodás mechanizmusa. A szépség semmivé foszló trükk. A barátság kölcsönös hasznot hozó megegyezés. A jó nem nyeri el jutalmát, és a rossz sem a büntetését. A vallás puszta babona. A halál megsemmisülés.

Nem hiszek a hullarabló vámpírokban, a szellemekben és a szörnyekben. És úgy vélem, jó, hogy ilyesmik nem léteznek, mert szerintem az a jóságos Úr sem létezik, aki meg tudna óvni bennünket tőlük.

A világ megdöbbenne, ha tudná, hogy tündöklő büszkeségeinek, akár a bölcsesség és erény tekintetében legkiválóbbaknak is milyen nagy hányada teljességgel szkeptikus a vallás tekintetében.

Semmi sem szép, semmi sem rút, semmi nem igaz és semmi nem hamis. Mindez csak a véleményekre vonatkozik. Semmi sincs úgy, ahogy azt a vélemény állítja; az emberek hiszik csak úgy, mert megszokták. A tettekre pedig ugyanez vonatkozik.

Olvassuk csak el a Bibliát a teológia beteges színjátéka nélkül, csak úgy, mint más könyveket, saját értelmünk ítéletére hagyatkozva, a belső hangunkra hallgatva, nem a zajos Bábelre odakint! Legtöbbünknek megvan a megfelelő ítélőképessége. Használni tudjuk, vagy mások kell, hogy etessenek minket, mint a csecsemőket?

Mélységesen vallásos voltam, de 12 éves koromban ennek hirtelen vége szakadt. Azáltal, hogy sok közismert tudományos könyvet olvastam, hamarosan arra a meggyőződésre jutottam, hogy sok bibliai történet nem lehet igaz. Ez a felismerés tett gyanakvóvá minden hatalommal szemben, és ez a hozzáállás egész életemet végigkíséri.