A világ többet változott az elmúlt száz évben, mint bármely ezt megelőző évszázadban. Ez nem valamiféle új politikai vagy gazdasági tanok megjelenésére vezethető vissza, hanem arra az óriási műszaki fejlődésre, amelyet az alaptudományok eredményei tettek lehetővé.

A közvélemény viszonya a tudományhoz jelenleg ellentmondásos. Egyrészt természetesnek veszi az életszínvonal javulását, amelyet a tudomány és a technika újabb eredményei tesznek lehetővé, másrészt viszont bizalmatlan a tudománnyal szemben, mert nem érti azt.

Fontos, hogy az emberek tisztában legyenek a természettudományok alapvető kérdéseivel, mert csak így hozhatnak megfontolt döntéseket a tudomány és a technika eredményeivel egyre jobban átszőtt világunkban.

A régi mondás szerint jobb reménykedve utazni, mint megérkezni. A felfedezések utáni vágy munkánk hajtóereje és alkotóerőnk forrása, nemcsak a természettudományban, hanem az élet minden területén. Ha elérünk az út végére, az emberi szellem elkorcsosul és elpusztul. Én azonban nem hiszem, hogy valaha is megállnánk, hiszen ha nem is tudásunk mélységét, de legalább a sokrétűségét örökké gyarapítani fogjuk, mert mindig a lehetőségek egyre táguló látóhatárának középpontjában fogunk állni.

Vannak, akik szerint a számítógépek soha nem mutathatnak valódi intelligenciát, bármilyenek is legyenek. Számomra azonban úgy tűnik, hogy ha az emberekben a nagyon bonyolult kémiai felépítésű molekulák képesek úgy működni, hogy intelligensekké tesznek bennünket, akkor a hasonlóan bonyolult elektronikus áramköröket tartalmazó számítógépek ugyancsak intelligens működést tanúsíthatnak. Ha viszont intelligensek, akkor még náluk is bonyolultabb és intelligensebb számítógépeket tudnak tervezni.

A hibák fogságából nem lehet megszabadulni. A legtöbb, amire egy-egy generáció képes lehet, az az, hogy a hibahatárokon javítson és gyarapítsa az empirikus tudást – a lehető legszűkebb hibahatárokkal.

A tudomány sikereinek egyik magyarázata az, hogy beépített hibajavító mechanizmussal rendelkezik. Talán túl nagyvonalú jellemzés, de az én szememben mindenki, aki kritikus önmagához és az elképzeléseit hajlandó a külvilág kontrolljának alávetni, tudományt űz. Az önáltatás, az önkritika hiánya, a vágyak és a tények összemosása egyenes út az áltudományhoz és a babonához.

A tudomány akkor is a tényekre apellál, amikor ellentmondanak a várakozásainak. Azt ajánlja, hogy tartsunk készenlétben alternatív hipotéziseket és azt válasszuk ki közülük, amelyik a legjobban illeszkedik a tényekhez. Arra ösztönöz, hogy egyensúlyozzunk: az új eszméket, még az eretnekségeket is, fogadjuk semmi által sem korlátozott nyitottsággal, és ugyanakkor minden elgondolással szemben, akár újak, akár régiek, tanúsítsunk egészséges bizalmatlanságot és vessük alá őket a legaprólékosabb ellenőrzésnek. Ugyanezt a felfogásmódot követeli a demokrácia is gyorsan változó korunkban.

Az igazi tudós… kész arra, hogy elviselje a megpróbáltatásokat, akár még az éhezést is, csak hogy senki ne szabja meg neki, hogy milyen irányba folytassa a munkáját.

A kutatómunka a valódi egoistákat kedveli, azokat, akik a saját örömüket és kielégülésüket hajszolják, de ezt a természet rejtélyeinek megoldásában találják meg.

Ne tételezzünk fel több okot a természeti dolgokban, mint amennyi igaz és elégséges a jelenségek megmagyarázására.