Kifejezett célom az, hogy építsem a magyar űripart, olyan pozíciókat vállaljak, amik tényleg előreviszik az egészet.
Hiszem, hogy minden olyan tudományág, ami az űr szócskával kezdődik, az ha nem is annak a tudománynak a csúcsát, de legalább egy lokális csúcsát jelenti. Az mindig egy olyan speciális területe annak a tudománynak, amiért érdemes felkelni, amiért érdemes harcolni.
Az ISS-en tényleg minden öt perc be van táblázva, és elképesztően drága minden ilyen öt perc. Egy kísérlet általában csak egyszer van betervezve, ami azt jelenti, hogy ha akármilyen banális dolog miatt elrontod, akkor nagy eséllyel már nem fogsz tudni visszatérni hozzá. Ha ez így alakul, akkor elrontottad egy magyar tudósnak az álmát. Ez a legnagyobb felelősség az egészben.
Nagyon-nagyon csúnya mondat, de szeretem idézni, hogy a repülés szabályait – és ez nem feltétlenül az űrrepülésre vonatkozik –, vérrel írják. Ez azt jelenti, hogy ha történt már baleset, akkor azt minél inkább szeretnénk inkorporálni a szabályok közé. Ennek köszönhető az, hogy a legutóbbi űrsikló katasztrófa 2003-ban volt, azóta nem is történt embert érintő baleset.
Bent járkálni a Johnson Űrközpontban a NASA alkalmazottai között felemelő érzés, amit sosem fogok elfelejteni. Ugyanilyen élmény volt amikor első alkalommal felvettem a szkafandert: nagyon nehéz felvenni, levenni meg még nehezebb, de abban járni, abban gyakorolni elképesztő érzés.
Az egyén érzelmi alkata és a tartós stresszre adott reakció valóban sok olyan betegség kiváltó oka lehet, amelyet az orvostudomány ugyan kezel, de amelynek nem ismerjük az eredetét.
A modern tudományra úgy tekintünk, mint ami minden szenvedésünkre gyógyírt kínál, miközben az előző korok bölcsességét kategorikusan elutasítjuk.
Nem minden lényeges felfedezés igazolható laboratóriumban vagy statisztikai elemzéssel.
A világ titkaira túlságosan lassan vet fényt a kutatás; a tudomány sok kérdésre még egyáltalában nem tud választ adni. A tudományos kutatás azonban az egyetlen út, ami bennünket a rajtunk kívül eső világ helyes ismeretéhez elvezet.
Ahol alkotás és létrehozás a cél, ott a művészet területén vagyunk, míg tudomány ott uralkodik, ahol a kutatás és a tudás a cél. Mindezekből magától adódik, hogy helyesebb hadművészetről beszélni, mint hadtudományról.
A tudomány története fejlődésjellegű. A művészetre vonatkoztatva a történet fogalmának semmi köze a fejlődéshez: nincs benne tökéletesedés, javulás, emelkedés; olyan utazásra hasonlít, amelyre azért vállalkoztunk, hogy ismeretlen földeket tárjunk fel és berajzoljuk őket a térképre.
Korábban minden tudós gondolkodó is volt, aki valakinek számított nemzedékének szellemi életében. Korunk szert tett arra a képességre, hogy a tudományt és a gondolkodást szétválassza. Ezért bár még létezik a tudomány szabadsága, szinte alig akad már gondolkodó tudós.
Ha belegondolunk, úgyis csak annyit tehet minden tudós, hogy felemeli a világunk valóságát elfedő fátyol egyik apró csücskét, majd megpróbálja a látottakat szavakba önteni, amin az emberiség többi része törheti a fejét.
A vízmolekulák számítógépes mágneslemezekhez hasonló információhordozók.
Ha egy kutató akár csak egy kicsit is átlépi az ismeretlen határát, kifogy az útikalauzokból.
A régi dolgokat is új szemmel kell nézni. Civilizációnk kezdeti ideje és némely vallások kialakulása történhetett másként is, mint ahogyan eddig feltételezték.
A kutatók egy része szeretne az úgynevezett realitásoknál maradni. Amellett könnyen és szívesen megfeledkeznek arról, hogy ami ma realitás, az tegnap még csak fantaszták utópisztikus álma volt.
Hogyan írhatott Swift a Mars-holdakról, ha csak százötven évvel később fedezték fel őket?
Ezer ember kellett a távíró vagy a gőzgép vagy a fonográf vagy a telefon vagy bármi más fontos dolog feltalálásához – az utolsóé a dicsőség, az összes többit meg elfelejtjük.