Emlékszem a repülés boldogságára.
Hiszem, hogy szárnyaim újranőnek.
Latinovits Zoltán
1931. szeptember 9. - 1976. június 4.
Jászai Mari-, Balázs Béla- és posztumusz Kossuth-díjas, magyar színész
Latinovits Zoltán Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színész volt, a 20. századi magyar színjátszás egyik legendás alakja. Erőteljes színpadi jelenléte, érzékeny előadásmódja és szenvedélyes gondolkodása a színházról, a művészetről és az emberi lélekről egyaránt emlékezetessé tette megszólalásait.
Az állatok szomorúak, úgy emlékszem. Csak a madarak boldogok. Talán mert repülni tudnak. Az igazi színház is tud repülni – és embernek repülni: boldogság.
A hegy lábánál álltam, az út elején. Még minden lehetett belőlem. Szerencsére, annyiszor orra bukva, helybenhagyva, helyreigazítva, annyiszor széttrancsírozva, most is úgy érzem, még minden lehet. Most, negyvenesen is gyerek vagyok még, mert még most is úgy tűnik, a hegy lábánál állok, most is tele vagyok lehetőséggel és teletömködve reménnyel, szeretettel és ugrándozó fantáziával.
A poéta-életű ember érzékeny antennájú, égi fogantatású, mégis emberformájú gyerek-ember. Olyan talán, mint mindnyájan voltunk. Vagy inkább szeretnénk lenni. Játszó-ember, Hívő-ember, gyerek-ember.
Betokosodott sok elfojtott, szégyellt és titkolt vágyam. A kamaszkor bugyrában rekedt csillagos szeretetlobogóm.
Sehol, kérem higgyék el, még azok is, akik előbb ismerik meg 70 dollárért Párizst vagy Londont, Moszkvát vagy Leningrádot, mint Debrecent vagy Zalaegerszeget, sehol nem született ennyi égi-antennás, ennyi kiválasztott, ennyi poéta, mint éppen itt, itthon, minálunk Magyarországon.
Pedig a színház, az igazi színház: szintézis. A színház szervezett játék. A színház: míves varázslat, költészettel átszőtt szellemi ajánlat. A színház: élő organizmus, a teljes emberről szól, emberi közvetítéssel, embereknek. A színház: a kor emberének gondolati, érzelmi szenvedélyszintézise.
Holnap próbáljunk meg emberibbek, harcosabbak, a szépet és jót szebben-hirdetők lenni, abba vetett hittel, hogy mindez nem pusztába kiáltott szó.
Az emberiség világot-átfogó igazságköre annyi helye szakad meg, és ó, jaj, mennyien adják fel önnönmagukat. Érzem és tudom, hogy van világot-átfogó szeretetkör, láthatatlanul gyűrűzve, határokon átnyúlva, magányosok, érzékeny kis antennákkal bolyongva-fogódzva-kerengve egymást keresik. Szemeikből látom. A humorukból érzem. Gondjaikat tudom. A mosolyukat ismerem.
A műalkotás képes a rend érzetét kelteni a káoszban.
Az utazás nagyon fontos, mert anélkül nincs módunk az összehasonlításra.
Az egyéniség olyan sokszögű kristályhoz hasonlítható, mely mozdítva minden oldaláról másképp töri a fényt, ezáltal sokszínű, sokfényű tükröző tükör, csillogó és tört felületek összessége.
Ember nem élhet bűntudattal. Kamaszgyerek még kevésbé.
A színésznek, Élet és Halál határmezsgyéjén végzett mutatványaiért, nem jár veszélyességi pótlék.
Igazságomból nem engedtem soha. Káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok.
A vers olyan emberi beszéd, ami a dallal, az ősi dallal rokon, rokon avval a kimondhatatlannal, ami már-már titkos, sámáni mesterség. […] A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről. A legszentebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása, megidézése, ritka szertartás, míves fohász. Valami, ami születésének pillanatában, a halhatatlanságra tart igényt.
Ahhoz, hogy valaki újat akarjon (ha szükséges az új), ismernie kell a régit.
Ahhoz, hogy valaki „másként” akarjon játszani, először játszania kell tudni.
Tört fényű kagylókkal érkeztem a világra, babonás füvekkel, virágszirmokkal, ördögfintorral, gömbölyű boszorkánykavicsokkal. Felhők, napok, csillagok szikráinak barlanghomályos rajzát hurcoltam magammal, elkezdett kanyaros vonalakat, kis görcsös köröket, befejezetlen görbéket.
Az egyszerűség évtizedek alatt születik. Aki nem volt összetett, komplikált, alaktalan, sokszögű, sokízű, az nem lehet egyszerű, csak együgyű. Mert miből egyszerűsít?
Egyáltalán nem kellene-e többet foglalkoznunk azzal, hogy romló kapcsolataink miként bomlasztanak meg sejtcsoportokat a szervezetben, ahelyett, hogy a nikotinra hárítanánk a felelősséget?
Mások ezeket keresték még
