A nyár nekem mindig a Balatont jelenti, ma is.
Latinovits Zoltán
1931. szeptember 9. - 1976. június 4.
Jászai Mari-, Balázs Béla- és posztumusz Kossuth-díjas, magyar színész
Az élet azért jó, mert újra lehet kezdeni. Tetszés szerint többször is.
Embertelen küzdelmet folytatok magammal, és sokszor sikertelenül. A depressio vagy vélt depressio ellustított, teljesen elpuhított. (…) Bűntudattal, lelkiismeret-furdalással élek és ez mindent lebénít. Ha olvasok, negyedét jegyzem meg. (…) Nagyon mélyre süllyesztettem magam.
Jobb, ha az ember önmagába zárkózik, tanul és készül a jövőre. Csak a hitet élesztgetem magamban, hogy nem vezethetnek ostobák, és a jó végül győzelmet arat, mint a mesékben, mint a természet örökös harcában, megújulásában és eltipró energiájában. Hiszek az Emberben, aki szívével és eszével együtt a jobb jövőért harcol és szenved. A vér és a könnyek soha nem hullanak hiába. A világ – úgy tetszik, jó felé halad, a tisztulás és az Igazság felé. Az út nagyon nehéz, göröngyös és meredek, de föl kell jutni egyszer a csúcsra.
Lefekszem a csillagok alá a pilleágyra, és ámulva bámulom az égi eget. A Göncöl is itt van még. Gyerekkorom óta félek, hogy lebocsájtják a Földre, és autót csinálnak belőle, vagy buszt. A diszpozíció másként szól, a helyén ragyog, melenget. Fekszem a pilleágyon, körüldalolnak az éjszaka hangjai.
Flamingó-színű gyerekkorom évei, ahogy öregszem, közelednek, nekem a halál születés; a születés az első halálom volt. „Van-e nagyobb árvaság, felnőttek között gyerek maradni?” De én öreg gyereknek születtem.
Isten dramaturgiája kifürkészhetetlen.
Nem hiszek a kollektív nevelés sikerében, csak abban, hogy a pedagógus egyedeket nevelhet, aminek eredményeképpen az egyedek ráébrednek a közösség, az együtt munkálkodás jótékony voltára.
Szomorú őszi, öreg gyereknek születtem, én nem tudtam úgy örülni, mint a többiek. Most kezdek lassan fiatalodni, érzem az őszben a ficánkoló tavaszt, a napsugár utolsó fölényes magasságait, ahogy átugrálja az ősz buckáit. Mindenütt könyörgő füstoszlopok kapaszkodnak az ég felé, a tűz, a víz könyörög a hosszú napsugárért.
Folyvást rohanunk, soha meg nem állunk. Még arra sincs időnk néhanap, hogy a tenyerünkbe rejtsük arcunk, összeszedjük magunkat egy-egy percre és szembenézzünk a kérdéssel: mi végre tesszük? Napjaink vágtató tempója, felfokozott életritmusa feszült nyugtalansággal tölt el bennünket. De nem a fizikai fáradtság az igazi baj, hanem a lelki rendezetlenség. Már-már a belső megsemmisülés érzése. S ennek hiába ismerjük a diagnózisát, a gyógymódot nem tudjuk receptre felíratni. Az orvoslással mi szolgálhatunk egymásnak. Az ember az ember patikája.
Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. (…) Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, egyedül olyan iszonyatos.
