Az öröm úgy hat a lélekre, mint valami erősítő fürdő. Ha vidámság tölti szívünket, ha a belső örvendezés hulláma hordoz, ha lelkünk énekel, akkor nem érzünk terhet, akkor nekünk a kötelesség édes, és mindenütt helytállunk.
Prohászka Ottokár
Az öröm (…) szívünk hullámverése, sikló ritmusa, eleven forrásainak ezüstös csobogása.
Hordozzuk szüntelenül az örömnek láthatatlan koronáját, királyi emberré tesz bennünket a sötétség rontó hatalmaival szemben.
Az öröm kis életlámpánk olaja. Ha az olaj kifogy, még izzik a bél, de már nem világít. Az örömtelen lélek fölemészti magát, rosszkedvet, ingerlékenységet, szomorúságot áraszt, senkinek sem világít.
A nagy szentek sugároznak a boldogságtól. Halálos gyötrelmek mélyén is boldogok.
Isten féltékeny, de csak azokra, akiket az ő imádandó lényén kívül szeretünk. Isten féltékeny, de csak oly szeretetre, mely bennünket tőle eltávolít.
Ha egyszer megérintették lelkünket, úgy érezzük, hogy mindig azért éltünk, minden nyomoron, talán nagy eleséseken, sötét bűnösségeken azért gázoltunk át, egész múltunk, mint mágnesre a szétszórt vasszernek, rendeződik, beáll e szeretetnek mindenható pólusai felé.
Aki tud igazán adni, az dúsgazdag lesz lelkiekben, mert minden adásában százannyit kap vissza. A szeretetben teljesen odaadott lélek nem is visszakap, többet és jobbat kap.
A modern élet elhasználja az embert; minél műveltebb az emberiség, annál filigránabb; minél élesebb az esze, annál vaksibb a szeme; minél több gépet dolgoztat, annál több a kéztelen ember; minél több vonat szaladgál, annál több lábatlan ember biceg; minél többet élvez, annál kevesebbet él; minél nagyobb a művészete, annál többen szorulnak ki a természet áldásaiból ; vakok, bénák, siketnémák, kéztelen, lábtalan embertőkék éktelenítik el a kultúra emporiumának látóhatárát.
A nemzet nevelését az iskola kezdi; itt rakják egymásra a nemzedékek műveltségének vagy föl- vagy lemenő lépcsőit; itt emelik magaslatokra az igazság és erkölcs napsugaras régióiba az eszmélni kezdő ifjú lelkeket, ahol kifejlődik eszük és szívük, nem annyira a nagy problémák fölfogására, mint inkább az eszmék szeretetére és átkarolására. A lágy, fogékony lelkekbe itt nyomódnak bele nemcsak az elvek csontgerincei, hanem az erkölcsi eszmék finom szirmai és levélkéi is.
A karácsonyt nem az a varázs teszi, melynek fenyőgallyas, gyertyafényes s angyalszárnyas keretéből gyermekszobák s gyermeklelkek öröme csattan ki felénk; nem is az a nagy, elvont eszme teszi, mely fölött vitáztak századok s halmozódtak pergamenes kódexek: hanem a karácsonyt (…) az az édes, meghitt bensőség teszi, mely mint szellem és élet kitölti lelkünket, mely mint bizalom s áhítat fakad ki kedély világunkban.
Palotákban s kunyhókban egyaránt a karácsonyfa arra int, hogy a világot csakis a béke s a szeretet teheti jóvá s nemessé.
A karácsonyfa alá mindig gyermekörömmel, gyermekhittel s gyermekszívvel s szeretettel kell állanunk. Akinek ez nincs, s mégis odaáll, az ott úgy fest, mint virágos májusi réten a kiégett kormos s hamvas pásztortűz helye.
Adventben vízbe teszünk kökényágakat s azok kivirágoznak, s az ember örül neki, örül az élet titkának s a szépség kibontakozásának. Nemde ily ág legyen lelkünk, mely az adventi vágytól új életre virágzik ki s szeretetét s odaadását szépségében, a szív tisztaságában leheli Üdvözítője felé?!
Minden lélek egy-egy tenger, s minden érzelme egy-egy hullám. S a karácsonyi éjből ezek a tengerek dagállyá dagadnak.
A karácsony hangulata úgy elömlött a világon, mint a nagyúri parknak májusesti illata, melyből kijut a kastélynak, de kijut a faluszéli kunyhónak is, s érezi azt nemcsak a főúr, hanem az országút vándora is. Ez a hangulat ugyancsak édes s emberséges; van benne annyi szeretet és megnyugvás, annyi biztató remény és szent öröm, hogy nemcsak a hívő, hanem a hitetlen is megérzi varázsát. Ez a hangulat mint általános jóindulat járja be a világot; örülünk azon, hogy szeretetünket másokkal megéreztetjük, s hogy viszont másoktól jóindulatot veszünk s hogy élvezhetjük azt, hogy szeretnek minket.
Karácsony-éj, legszentebb éj! Mennyei fény, ezüstös angyalszárnyak szövődnek sötét fátyolodba s a teremtést édes angyalének ébreszti föl karjaidból. Angyalok ereszkednek le benned magányos lejtőkre s éneklik az isteni szeretet diadalénekét. A mennyei harmónia leolvad a ködös, álmos völgyekbe, akkordjai ellejtenek a hegyek csúcsain s felhőket ringatnak hullámaikon; az erdők suttogása elakad az éji szellőben, s az alvó halandókra az álom legrózsásabb látomásai hullnak.
Koszorút kötünk a karácsony örömeiből s az újév reményeiből, glóriás fenyőgallyból s küzdelmes pálmaágból. Gondolatainkra két világosság vetődik, az egyik a karácsonyéj fényessége, a másik az újév hajnalának bíborsugárzása. Bűbájt gyakorol, izgalmat kelt mindkettő; az egyik a régi öröm bája, mely mindig új, – a másik az újév izgalma, mely már oly régi.
Légy olyan, mint a madár,
Mely alól, ha kivágják a fát,
Nem zuhan le, hanem
Még magasabbra repül.
1858. október 10. — 1927. április 2.
magyar író és püspök