Prohászka Ottokár

Prohászka Ottokár

1858. október 10. - 1927. április 2.

magyar író és püspök

Prohászka Ottokár magyar katolikus püspök, egyházi író és szónok volt, a 20. század eleji magyar vallási és közéleti élet meghatározó alakja. Írásaiban és beszédeiben a hit, a szeretet, az öröm, az erkölcsi felelősség és a lelki megújulás kérdéseivel foglalkozott, miközben társadalmi és politikai nézetei is jelentős vitákat váltottak ki.

Ha boldogságról van szó, a statisztika néma; de ha megeredne egyszer e részben is szava, kíváncsi volnék megtudni, vajon több boldogságot hozott-e a földre a szövőgép vagy Assisi Szent Ferenc, kinek nyomaiban az emberek érezték, hogy a virágok édesebben illatoznak, a madarak kedvesebben énekelnek, a nap fényesebben süt s a csillagok sejtelmesebben ragyognak.

A föld kultúrájának erkölcsi energiája elégtelen; mint ahogy a föld melege elégtelen a faunának s flórának. A lelki élet megfagy, ha elfordul Isten szellemének napsugarától. Krisztus világosságára van szükség az ész prometheuszi tüzét élesztő, Krisztus karjára van szüksége a boldogságot megteremteni vágyó kultúrának.

Minden ismeret, legyen az egyszerű fogalom vagy csodálatosan szövedékes teória, csak folyománya a valóságnak, csak kapcsolat a lélek és a világ közt; arra való, hogy az élet valóságát a lét valóságával kapcsolatba hozza.

Az ember önmagának adós avval, önmagának van kötelezve azzal, hogy olyan érzéseket ápoljon magában, melyekben érzik, hogy elégtételt nyújt az ő lelke jobbik felének.

Nagy szívvel kell fogadnunk, ami jót találunk, vívta ki azt bár akár a protestáns bibliamagyarázat, akár a vallástudomány vagy a filológia s ha néha idegenszerű is egyik-másik nézet, bizonyára nem következik abból az is, hogy téves.

Itt a földön a lélek olyan, mint a növény idegen földben; el van tompítva az érzéke, le van tapasztva a szárnya, s Istennel s a túlvilággal, a szellemivel szemben mintha bamba volna. De ott, a másvilágban megnyílik a szeme, fölébred az érzéke s elváltozik; önmagának s értékének világfölényes öntudatára ébred, úgy hogy akkor a világ s minden, ami szám és tér és anyag, összetöpörödik az ő szemeiben.

Az öröm úgy hat a lélekre, mint valami erősítő fürdő. Ha vidámság tölti szívünket, ha a belső örvendezés hulláma hordoz, ha lelkünk énekel, akkor nem érzünk terhet, akkor nekünk a kötelesség édes, és mindenütt helytállunk.