Hát nem olyan a filozófia, mintha csak mézzel írták volna? Csodálatosan fest, ha az ember csak rápillant, de ha még egyszer szemügyre veszi, akkor máris elillant az egész. És nem marad más, csak a maszat.

Bolygónkon közel 7 milliárd ember él. Mindegyikük más, mindegyikük egyedi. Mennyi az esélye annak, hogy ez így legyen? Miért van így? Pusztán a biológia, a fiziológia határozná meg a sokféleséget? Vajon gondolataink, emlékeink, tapasztalataink jelölik ki speciális helyünket? Vagy ennél többről van szó? Talán egy felsőbb akarat irányítja a teremtés véletlenszerűségét? Talán valami ismeretlen rejtőzik a lélekben, amely ott lapul mindegyikünkben, és ránk szabott kihívásokkal segít felfedeznünk, hogy kicsodák is vagyunk.

Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.

Annyi bizonyos, aki egyszer a kritikát megízlelte, örökre megundorodik minden dogmatikai fecsegéstől, mellyel azelőtt szükségből beérte, mert eszének szüksége volt valamire, s jobbat foglalkoztatására nem találhatott.

Nincs szebb dolog ezen a földön az eleve eldöntött harmóniánál, sem pedig a lelkes anyag és a telítettség fogalmánál.

Különös volna, hogy míg az egész természet, minden bolygó örök törvényeknek engedelmeskedik, lenne egy kicsiny, öt láb magas állat, mely e törvényeket megvetve úgy cselekedhetne, ahogyan jólesik neki, kizárólag saját szeszélyeit követve.