Álljuk helyünket emberül –
Ki kűzd megél, más elmerül.
József Attila
1905. április 11. – 1937. december 3.
Kossuth-díjas magyar költő
Valamikor volt a tett,
abból lett a gyülölet,
ebből pedig szeretet
s a világnak vége lett.
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.
Megáll egy percre a dolog zaja,
Elszáll egy ember könnyes sóhaja,
Két éhes gyermek ágyán felriad.
A gép megindul újra zakatolva
S megy minden, mintha mi se történt volna:
A földön még elég ember marad.
Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szívét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Harc az élet, ne tékozold bizalmadat.
Érted haragszom én, nem ellened,
nosza szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban,
erősítsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.
Hideg csillagok égnek tar fák ága közt.
Merengsz még? Aludj,
egyedül alszom én is. Huzódzkodj össze
s rám ne haragudj.
A nemzet közös ihlet.
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.