Pótolsz… folyamatosan pótolsz. Valamit és valakit. A hiányt és Őt. Az Ő hiányát. Pótolod vásárlással, utazással, kozmetikussal, apró élvezetekkel, olvasással… Csak éppen vele nem. Ám ne feledd: ma még megteheted. Amíg fiatal vagy, mindezt megteheted. De elérkezik az idő, amikor nem utazol, nem vásárolsz, nem mész kozmetikushoz, nincsenek apró élvezetek. És Ő sem lesz. Amikor a legnagyobb szükséged lesz rá. Már csak a hiány marad. Pótolhatatlanul.

Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. Kérdem magamtól: “Álom ez?”
Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva tarthatnám keblemen.

Amit a legjobban bánok, hogy sem írni, sem olvasni, sem számolni nem tanultam meg, mert mindig a csínytevésen járt az agyam. Emiatt nagyon szégyellem magam. A mai napig nincs aláírva még a bankkártyám hátoldala sem, mert a nevemet sem tudom rendesen leírni.

Nem jutsz be az egyetemre. Helyhiány miatt nincs állás. Helyhiány miatt nem kapsz szállodai szobát. Helyhiány miatt nem ülhetsz fel a repülőre. Helyhiány miatt másik éttermet kell keresned. Helyhiány miatt számtalan dologról kell lemondanod… És helyhiány miatt nem vagy boldog. Nem azért, mert nincs számodra hely más szívében. Hanem, mert nem találod a helyed.
Hiányzik.

A kezedet már nem adod,
a szádat nem adod
és a ruhámon nem hagyod
az édes illatod.

Álomban is, jaj, mindig oly
hideg vagy, csupa fagy.
Már elhagytál álmomban is.
Te már sehol se vagy.

Hogyan lehettünk (…) egy hónapig olyan boldogok, miközben te tudtad, hogy halálra vagy ítélve? Hogy csináltad, hogy továbbra is szép és jókedvű maradtál? És én honnan vettem a bátorságot, hogy ne omoljak össze. (…) Lassan egy éve, hogy magamra hagytál. Annyira hiányzol… Tegnap volt a születésnapom, de úgy érzem, már nincs is korom.