Amikor reggel felébredek és amikor este lefekszem, a világ omlik rám attól, hogy máshol vagy.
Hiány idézetek
Távol vagy tőlem
eltévedt út talán.
Távol vagy régen
és nem tudom,
hogy merre jársz.
Hullnak a könnyeim,
Becsapott már megint
emléked illúziója.
Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tud hiányozni valaki. Konkrétan fájt. Én nem tudom, hogy ilyenkor mi a jobb. Nem látni és úgy szenvedni, vagy látni, tudva azt, hogy pokoli messze van.
Emlékedre el-
ejtettem egy tányért – most
takaríthatok.
Sajnos elég korán elvesztettem az édesapámat. Ez megváltoztatja az embert. Örökre megváltoztat.
Mert egyre inkább bennem vagy:
mindjobban fáj, ha nem vagy itt.
Félszív, félszem, félszó – a fájás
egész csak, s a félsz, hogy a világ
nélkülem vidít-szomorít.
Hogy valaki hiányozzon neked, először részesülnöd kellett abban a kegyben, hogy az életed része legyen.
Keresni foglak ezer világon át és tízezer életen át, míg meg nem lellek.
– Miért jöttél vissza? (…)
– Talán hiányoztál.
– El kellett rohannod ahhoz, hogy erre rájöjj?
– Reméltem, hogy a dolgok megváltoznak, ha elmegyek.
– Semmi sem változott. Mit keresel itt?
– Jobban szeretem, ha itt hiányzol nekem, mint másutt.