Hogy valaki hiányozzon neked, először részesülnöd kellett abban a kegyben, hogy az életed része legyen.

– Miért jöttél vissza? (…)
– Talán hiányoztál.
– El kellett rohannod ahhoz, hogy erre rájöjj?
– Reméltem, hogy a dolgok megváltoznak, ha elmegyek.
– Semmi sem változott. Mit keresel itt?
– Jobban szeretem, ha itt hiányzol nekem, mint másutt.

Annyi mindent szeretnék neked mondani, de nem is tudom, hol kezdjem. Talán azzal, hogy szeretlek? Vagy hogy a veled töltött napok voltak a legboldogabbak életemben? Vagy, hogy az alatt a rövid idő alatt, amióta megismertelek, arra jutottam, hogy nekünk együtt kell maradnunk? (…) Tudom, hogy mostantól ezerszer újra át fogom élni az együtt töltött napokat. Hallani fogom a nevetésedet, látni fogom az arcodat, és érezni fogom, ahogy megölelsz. Mindez hiányozni fog, jobban, mind képzelnéd.

Árnyék fény nélkül
Mondat szó nélkül
Tenger víz nélkül
Ennyi vagyok nélküled én!

Dallam hang nélkül
Felhő szél nélkül
Erdő fák nélkül
Ez lettem nélküled én.

Az írás az egyetlen fájdalommentes módja a várakozásnak. Hát írtam neked. Ebben a levélben mindent leírtam, amit érzek. (…) Elolvasod, aztán kimész a fövenyre, és a tenger partján mindent újra átgondolsz, és meg fogod érteni. Lehet, hogy egy óráig tart, lehet, hogy egy napig, nem számít. Végül visszajössz a fogadóba… feljössz a lépcsőn, kinyitod az ajtómat, és egy szó nélkül a karodba veszel s megcsókolsz. Tudom, ostobaságnak tűnik fel. Pedig örülnék, ha így történne. Szép módja a pusztulásnak, beleveszni a másiknak a karjába.

Amikor átköltöztem Franciaországba minden nap sírtam. Nem a távolság miatt, hanem azért mert nagyon hiányoztak a szüleim. Nekik köszönhetek mindent.