– Már a kanyarokkal is boldogulsz? – kérdezte. – Eddig azt hittem, hogy csak egyenes úton tudsz vezetni, feltéve, ha egy sofőr fogja közben a kormányt.
Erich Maria Remarque
1898. június 22. - 1970. szeptember 25.
német író
Minden porcikámban érzem, egészen megváltoztam, másképp látok, másképp lélegzem, mint azelőtt. Még álmomban is élek, a bokám és a csuklóm is másképp mozog, fogni tudok a kezemmel, és örömmel várom a holnapot, mert tudom, hogy mit akarok, az életemnek célja van megint.
Az ökölvívásnál a legfőbb a lábak könnyedsége. Ugrálnia kell, mintha táncolna. Táncikálva veri ki az ellenfél fogát.
Az esőcseppek kopogása behatolt a szobába, mintha állhatatosan be akart volna tolakodni valaki – valami szürke, komor, alaktalan lény, a szomorúságnál is szomorúbb. Mintha be akart volna törni félig eltemetett emlékek ezreivel, hogy elöntse ezt a kis száraz szigetet, ezt a meleg és világos odút, mely a külvilághoz képest most emberséges és lakájos volt.
Nem úgy váltunk el, mint a múltkor. A lány ott állt a kapuban, az utcalámpa fénye beragyogta az arcát. Gyönyörű volt. (…) Furcsa érzés kerített hatalmába. Nem olyan, mint máskor, amikor az ember majd megőrül egy lányért, ha este el kell válnia tőle. Inkább gyönyörűséget éreztem. Gyöngédséget és kimondhatatlan vágyat.
Édes szavak. Csalóka enyhet adó balzsam. Segítség, szerelem, összetartozás, visszatérés – szavak, édes szavak. Egy-egy szó, semmi több. Milyen sok szó van arra, ami pedig olyan egyszerű: két test vad, félelmetes erejű varázsa! A fantáziának, a hazugságnak, az érzéseknek és az öncsalásnak micsoda szivárványa ível fölötte! Lám, ő is itt áll a búcsú éjszakáján, nyugodtan, a sötétségben, hagyja, hadd hulljon az édes szavak permetező esője, pedig valójában minden szó ugyanazt jelenti: búcsú, búcsú, búcsú. Ha már beszélni kell róla, akkor úgyis vége.
Egy centiméter üzlet többet ér, mint egy kilométer műveltség.
Ha két ember szereti egymást, az mindennél fontosabb, az csoda és a legtermészetesebb dolog ezen a világon. Ezt éreztem ma, amikor egyszer csak virágzó bokorrá változott az éjszaka, és eperillatú volt a szél, és rájöttem, hogy szerelem nélkül legföljebb szabadságos halottak lehetünk csupán, néhány adat, meg egy véletlen név, és semmi több, akár meghalhatunk.
Más dolog a gyász, és megint más az eleven élet. Nem gyászol kevésbé az sem, aki közben azért látja és tudomásul veszi az élet valóságát.
A vándornak legyenek kalandjai, de nem olyasmi, ami megsebzi a szívét, ha tovább kell állnia.
Éjszaka megszínesedik minden. Semmi sem nehéz, azt hisszük, mindent legyőzhetünk, és az elérhetetlent pótolják az álmok.
Jó, hogy vannak álmaink, mert nélkülük elviselhetetlen volna a valóság. Csalhatjuk magunkat a valósággal is. Az még sokkal veszedelmesebb álom.
Felejteni. Micsoda szó. Iszonyú, vigasztaló és kísérteties! Hát lehet élni felejtés nélkül? Csakhogy ki tud eleget felejteni? Az emlékezés salakja összezúzza a szívet. Igazán csak az lehet szabad, akinek semmije sem maradt már abból, amiért élt.
Beszélni jó, ha a boldogság áll a beszéd mögött, ha könnyen és elevenen folyik a szó, de mit segíthet az olyan változékony, könnyen félreérthető dolog, mint a szó, ha szerencsétlen az ember? Csak növeli a bajt.
Beszélhetünk, ameddig akarunk. Attól csak a zűrzavar lesz még nagyobb. Vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni. És mások, amelyeket megérteni sem lehet.
A sors úgysem lehetett erősebb a közönyös bátorságnál, amely ellene szegült. Az ember, ha sorsa végképp elviselhetetlenné válik, bármikor megölheti magát. Jó volt ezt tudni, de jólesett tudni azt is, hogy semmi sincs veszve addig, amíg él.
Veszély esetén a látásunk megváltozik – nem a szemünkkel látunk élesen, hanem inkább az egész testünkkel. Mintha az ember a bőrével látna, különösen éjszaka. Ilyenkor szinte az az érzésünk, mintha a neszeket is látni tudnánk, a hallóérzék szerepét is annyira a bőr veszi át. Kinyitjuk a szájunkat és figyelünk, s mintha a szájunk is látna és hallana.
Boldog vagyok, és szeretném, ha te is boldog lennél. Én tökéletesen boldog vagyok. Veled ébredek, és veled alszom el. Mást én nem tudok. A fejem mint az ezüst, ha magunkra gondolok, máskor meg, mintha hegedű volna. Minden utca velünk van teli, olyan ez, mint a muzsika, közben néha más emberek is beszélnek, meg képek peregnek, mint a filmen, de a muzsika akkor is ott van. Mindig.
A szerelemben az ember mindig túl sokat kérdez, és ha elkezdi valóban tudni akarni a feleleteket, a szerelem hamarosan elmúlik.
Talán csak azért van mindig újra meg újra háború, mert egyik ember sohasem tudja egészen átérezni azt, amit a másik szenved.