Magyarország egyik része elfáradt, másik része nem képes két egyszerű halmaz között sem összefüggést felfedezni. Megértőbb vagyok azokkal, akiknek napi küzdelme a létfenntartás körül forog. Kevésbé vagyok megértő azokkal, főképp értelmiségiekkel, akiknek szellemi muníciójából kitelne az összefüggések feltárása és az ellentmondások felmutatása minden ügyben, ehelyett inkább otthon ülnek és fejükre húzzák a takarót, közben rátarti kívülállást színlelnek és emelkedettségre hivatkoznak, ha valaki megkérdezi őket, miért nem bújnak ki az egérlyukból. Ki segítsen a tarthatatlan valóság feltárásában, ha nem az értelmezni képes értelmiség?

Én be­ülök a stúdióba a nagy kerekasztalom mellé, és komolyan beszélgetek olyan emberekkel, akik egy adott téma vitathatatlan szakértői, és ha jól végzem a dolgom, A-ból B pontba jutok velük egy-egy ügy vagy jelenség értelmezésében. Ettől a néző ismeretei is bővülnek, tehát van értelme a munkámnak.

Műsort készíteni csak azért, hogy kitöltsük a műsoridőt, de semmi gondolati többletet ne nyújtsunk a nézőnek, teljesen felesleges.

Az embernek mindig vannak önmagával kapcsolatban kétségei, és ezért igénye is van rá, hogy kontrollálja önmagát, akár mások segítségével is. Én, ahogy öregszem, egyre gyakrabban teszem fel a kérdést, hogy biztosan igazam van-e, biztosan jól látom-e a dolgokat? És minél meghatározóbb döntéseket hozol, annál nagyobb szükséged van erre a képességedre.

Gyakran az az érzésem, hogy a mi köztelevíziónk immáron két évtizede nem ismeri fel a helyét és a szerepét, a társadalmi konfliktusokat pedig nem megérteti, hanem gyakran újragerjeszti.

Ha valakitől azt hallom, hogy egy nő alacsonyabb rendű ember, mint egy férfi, ezért mosogasson, takarítson csak, akkor ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy a francba elküldjem az illetőt.

Húzok egy vonalat, és innentől kezdve azt nézem, ki mit csinál ma. Szerintem nincs is lehetőség más mércét használni, mert ha az egyébként valószínűleg jogos sérelmeinket hordozzuk életünk végéig, folyamatosan visszakényszerítjük magunkat a múltunkba, az indulatainkba és a keserűségeinkbe. Ha az ember nem elég intelligens, nem elég felnőtt ahhoz, hogy egy idő után képes legyen a saját múltját és megbántottságait távolságtartóan kezelni, abból az jön ki, ami ma Magyarországon van: feszültség, gyűlölködés, a másik ember semmibevétele.