Amíg ott maradsz konfliktusaid színhelyén, mindig marad valami halvány esélyed a sikerre. Ha elmégy, átengeded a terepet az ellenségednek, az ő akarata és szándéka érvényesül majd minden korlát nélkül.

Ön dönti el, hogy egy támadás eltalálja-e. Senki más. A támadója egy bántó megjegyzést vág az arcába. Azt azonban nem tudja megszabni, hogy ön mit kezd ezzel. Olyan, mintha kesztyűt vágnának az arcába. Öné a döntés, hogy felveszi – és harcol – vagy nem. Ha találva érzi magát, akkor felveszi. Valójában mindannyian verhetetlenek vagyunk. A kesztyűt egyszerűen ott hagyhatjuk a földön.

Ellensége mindenkinek akad. Ez természeti törvény. Az ember akaratát az ellenállás, a küzdelem acélozza. Mindazonáltal valahányszor fuj valaki reánk, vessünk számot magunkkal, hogy valamely cselekedetünk-e az oka? Ha rosszat tettünk, engeszteljük meg. Ha nem lehet, tegyünk iránta annyi jót, amennyi tőlünk telik.

Nekem a gyönyörűségeim közé tartozik az, hogy mikor lehet, az (…) ellenségemnek jót teszek, – a háta mögött. Ő ne tudja meg, mert ez meghunyászkodás lenne. A tökéletlen ember inkább maradjon ellenségem, mintsemhogy barátommá váljék.

Ha tudjuk az illető nevét, egyúttal azzal is tisztában vagyunk, hogy valóságos, hús-vér emberrel állunk szemben, nem pedig valami elvont ellenséggel. A név által az illető egyedülálló, kivételes egyénné válik, akinek múltja van és jövője, ősei és lehetséges utódai, győzelmei és vereségei. Az ember a neve maga, büszke rá, élete során többször elismétli és azonosul vele.

Aki magasra jutott, annak több az ellensége is. Míg megbújsz a tömegben, csak a melletted állók tudnak létezésedről. Ha valamivel kitűnsz és kiemelkedsz közülük, sokkal többen szereznek rólad tudomást. Irigyelnek, úgy képzelik, az útjukban állsz, no és lesznek persze olyanok is, akiknek tényleg az útjában vagy… Így megy ez már sok ezer éve, mindenütt, ahol csak emberek élnek.