Az utolsó szavak azoknak a bolondoknak valók, akik nem beszéltek eleget életükben.
Búcsú az élettől idézetek
Az én testem megtört, most már el kell engedned. Apáimhoz megyek. És az ő dicső körükben sem kell majd szégyenkeznem.
– Nem hittem, hogy egy tünde oldalán küzdve halok meg.
– S ha azt mondanánk, hogy egy barát oldalán?
– Igen, azt vállalom.
Búcsúzni sose korai,
mert mily csodára várnék?
mégse tudom kimondani:
Isten veled fű, sár, rét,
hegy, út, folyó… jó ismerős,
kitől el sose válnék –
pedig talán
nem is több a halál, csupán
tikkadt vándornak árnyék.
Barátaim azt hiszik, hogy fekszem,
nem tudják, már járni tanulok
megadóan, Isten oldalán.
Kész vagyok a teremtővel való találkozásra. Hogy a Teremtő felkészült-e erre a megpróbáltatásra, az más kérdés.
Te most könnyet se ejts, nem érdemes,
De ha jó fajta bort töltenél,
Locsolj egy kortyot a földre, komám,
Akkor tudom majd, hogy szerettél.
Már nem nyugtat meg véső és ecset;
egyet kívánok: az égi szerelmet,
mely karját tárja felénk a keresztfán.
Engedd, hogy érezzem az
örökkévalóság levegőjét,
most, hogy már lejár időm!
Reád bízom, Uram, magamat,
ne engedd, hogy elvesszek
az örökkévalóságban!
Hallgatom a szívem. Ha majd egyszer megáll és elszakad a testemtől, az, ami én vagyok, lehajolok még egyszer, és megcsókolom a szívem; megcsókolom, mert szeretett engem, és szerette az egész világot.