Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.
Haldokolni olyan, mint félhomályban, szürke csöndben, ágyban fekve végignézni, hogy egy betörő módszeresen kirabol. Az ágyat is kilopja alólam. Mit tehetnék mást, követem a rablót, abban bízva, hogy ő is tart valahova. Talán összeköltözhetünk.
Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.
Ha üt az utolsó óránk, abban a kimondhatatlan nagy örömben lesz részünk, hogy láthatjuk majd, akit alkotó tevékenységünkben csak érezni tudtunk.
Az emberi egyéniség végső próbája az „élet nagy kérdéseivel” s köztük elsősorban az elmúlással való szembenézés. „Az élet… tetszik nekem. Ha azonban közölnék velem, hogy három óra múlva meg kell halnom, ez igen kis hatást gyakorolna rám. Megfontolnám, miként hasznosíthatnám legjobban hátralevő három órámat. Aztán elrendezném papírjaimat, és nyugodtan lefeküdnék, hogy meghaljak”.
Hátborzongató lehetett egy jókedvű haldokló ágya mellett állni, de nem tudtam leküzdeni az örömömet. Mondtam apámnak, hogy az egész csak nézőpont kérdése. – Nektek úgy tűnik, hogy elmegyek és sohasem térek vissza. – szóltam. – Én pedig úgy érzem, hazatérek.
Ha nem leszek, nem fogja tudni senki,
sorsomnak mennyi furcsa titka volt.
Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat
egy rándítással elhullathatom,
saruim szíja sem marad velem.
Uram, utálni nem tudom világod,
de indulhatok, amikor kívánod,
igéd szerint: egészen meztelen.
A betegségem utolsó szakasza gyakorlatilag vegetatív létezés, bármiféle tudatos aktivitás vagy kommunikáció lehetősége nélkül. A létezés ezen formája számomra mindenfajta értelmet és méltóságot nélkülöz. Ebben a helyzetben szilárd meggyőződésem szerint joggal igényelhető, hogy az embernek legyen joga az értelmetlen szenvedés helyett méltósággal befejezni az életét.
Két gerle megmutatja
Kihűlt hamvaimat,
S elturbékolja néked
Az én szomorú halálomat.
Halál-Úr templomában,
Hol tolongva hal föl az Élet,
Rettegve, félve hódolok
S félek, hogy már tán nem is félek
Drága barátaim, akik egyszer majd haldokoltok, vagy valakitek haldoklik, és türelmetlen lesz, és nem akar beszélgetni veletek, hagyjátok. Mert az a jó, ha eltávolodnak a világ dolgai, és az ember csöndben van. Önmaga az Istenével. Én nem vagyok az én Istenemmel, csak keresem, nyúlok utána.
Mert hogy` szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?
Életem hatvanhatodik évébe`
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.
Olyan ízléstelen művi úton meghosszabbítani az életet. Én megtettem, ami itt az én dolgom volt. Most pedig ideje elmenni. Akkor pedig inkább elegánsan távozom.
A nevem Lester Burnham. Ez a környék, ahol lakom. Ez az utcám. Ez az életem. 42 éves vagyok. Alig egy éven belül meghalok. Ezt persze most még nem tudom. Bizonyos értelemben már most halott vagyok. (…) A feleségem és a lányom is azt hiszi, hogy irdatlan nagy vesztes vagyok. És igazuk van. Elvesztettem valamit. Nem tudom pontosan, mi az, de tudom, hogy nem voltam mindig ilyen… kába. De tudjátok mit? Sosincs késő megtalálni, ami elveszett.
Mindenkire rákerül a sor – mondogattam egy bölcs higgadt tapasztalatával -, csak meg kell várni. A jutalmat a földön nem adják könnyen, de végül mégis megkapjuk.
Nem szeretném, ha a temetésemen bármilyen fotót kitennének rólam. Inkább azt szeretném, hogy ott legyen az a rajz, ami engem egy barna öves, alaptörvényt olvasó, ju-jitsuzó Fulham-borzként – ez az angol focicsapat kabalaállata – ábrázol. Ez a kép teljesen én vagyok.
Úgy képzelem, hogy az egyik legjobb barátom mond majd egy rövid búcsúbeszédet, nagyjából ilyesmit: „Danikám, sajnos ez már nem kamu, immáron nem vagy más, mint por és hamu.” Ennyi elég is lesz, utána mindenki felbont egy sört, és isznak egyet az emlékemre.
Remélem, hogy boldog a távozás, és remélem, hogy soha nem térek vissza.