Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -talán most senki sincs.
Ahogy kimondtam a szavakat, becsukta a szemét, hátrahajtotta a fejét, és velem együtt felmondta az első néhány sort… Amikor abbahagytam, felemelte a fejét, és rám nézett, még mindig zavarban volt a fia miatt, aki oly sok szempontból annyira zsugori volt, de ebben meglepően okos. „Jóságos Isten!” – mondta. „Hogy tanultad meg ezeket a szavakat?”
– idézete fel Hopkins utolsó beszélgetésüket haldokló édesapjával, aki arra kérte fiát, hogy szavalja el neki a Hamletet.
Talán békében hagyhatnának már életem hátralevő részében – nem tart már soká.
Élj gyengédségben, és bármikor állj készen a búcsúzásra!
Egyszer be kell fejezni úgyis. És hát hagyok itt néhány könyvet ennek az olvasónak, talán nem darálják be azonnal, ahogy meghalok, de ha mégis, a mondataim tovább fognak élni, újrahasznosított papírként, olyan világ van, és ez csak még olyanabb lesz, ahol örülhet a művész, ha a mondatai egy újrahasznosított papírszatyor anyagában fennmaradnak.
Mert utolsó idejében ijesztően tökéletes lesz az ember: átszáll földi akadályokon, s ahová akar, belenéz a titokba, mintha az Úrtól szakadt szikrája jussát venné a világból.
Ha az ajtót nem nyitja rám senki,
ha a szívem lassabban kezd verni,
ha a számon nem megy már le étel,
csak miénk lesz az éjjel,
még együtt alszunk el.
Most, hogy meg kéne végre pihennem,
most, hogy fáradtnak érzem mindenem,
talán még egyszer jónak kéne lennem,
aztán jöjjön, aminek jönni kell.
Ő most már talán olyan dolgokat látott, amiket földi szemmel nem is lehet látni.
Ő is érezte, tudta azt, amit egyikük sem mert kimondani. Ő is látta, mint pusztul az ő közlegénye lassú, szomorú elmúlással. Tudta, mi lesz ennek a vége, s tudta, hogy már nemsokára lesz vége.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.
Haldokolni olyan, mint félhomályban, szürke csöndben, ágyban fekve végignézni, hogy egy betörő módszeresen kirabol. Az ágyat is kilopja alólam. Mit tehetnék mást, követem a rablót, abban bízva, hogy ő is tart valahova. Talán összeköltözhetünk.
Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.
Ha üt az utolsó óránk, abban a kimondhatatlan nagy örömben lesz részünk, hogy láthatjuk majd, akit alkotó tevékenységünkben csak érezni tudtunk.
Az emberi egyéniség végső próbája az „élet nagy kérdéseivel” s köztük elsősorban az elmúlással való szembenézés. „Az élet… tetszik nekem. Ha azonban közölnék velem, hogy három óra múlva meg kell halnom, ez igen kis hatást gyakorolna rám. Megfontolnám, miként hasznosíthatnám legjobban hátralevő három órámat. Aztán elrendezném papírjaimat, és nyugodtan lefeküdnék, hogy meghaljak”.
Hátborzongató lehetett egy jókedvű haldokló ágya mellett állni, de nem tudtam leküzdeni az örömömet. Mondtam apámnak, hogy az egész csak nézőpont kérdése. – Nektek úgy tűnik, hogy elmegyek és sohasem térek vissza. – szóltam. – Én pedig úgy érzem, hazatérek.
Ha nem leszek, nem fogja tudni senki,
sorsomnak mennyi furcsa titka volt.
Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat
egy rándítással elhullathatom,
saruim szíja sem marad velem.
Uram, utálni nem tudom világod,
de indulhatok, amikor kívánod,
igéd szerint: egészen meztelen.
A betegségem utolsó szakasza gyakorlatilag vegetatív létezés, bármiféle tudatos aktivitás vagy kommunikáció lehetősége nélkül. A létezés ezen formája számomra mindenfajta értelmet és méltóságot nélkülöz. Ebben a helyzetben szilárd meggyőződésem szerint joggal igényelhető, hogy az embernek legyen joga az értelmetlen szenvedés helyett méltósággal befejezni az életét.
Két gerle megmutatja
Kihűlt hamvaimat,
S elturbékolja néked
Az én szomorú halálomat.
Az élet vége nemcsak fájdalom, hanem emlékezés is. A Búcsú az élettől idézetek a legnehezebb emberi pillanatokat próbálják szavakba önteni: a veszteség csendjét, a gyász mélységét, és azt a szeretetet, amely halálon túl is velünk marad. Ezek az idézetek nem a végre, hanem a megélt élet értékére és szépségére irányítják a figyelmet.
Egy búcsú sosem jelenti azt, hogy felejtünk. A Búcsú az élettől idézetek meghitt módon mutatják meg, hogyan őrizzük tovább azoknak a szívünkben az emlékét, akiktől el kellett köszönnünk. A szeretet nem múlik el – átalakul, és velünk marad a mindennapokban.
A búcsúzás fájdalma minden ember életében más formában jelenik meg, de az idézetek segíthetnek megtalálni a vigaszt, a reményt és a csendes megértést. A Búcsú az élettől idézetek nem siettetik a gyászt, nem csökkentik a fájdalmat — inkább szelíden kísérnek végig az úton, amíg lassan megtaláljuk a békét.
A haláltól való búcsú valójában az élet tisztelete. Ezek az idézetek arra emlékeztetnek, hogy minden közösen eltöltött pillanat ajándék volt, és a történet nem ér véget — csak más formában folytatódik tovább bennünk.
