Nyertem néhány futamot olyan autóval, amivel bárki nyerhetett volna. Máskor pedig negyedik lettem, miután életem egyik legjobb versenyét futottam. De ezt senki sem látta. Nyerhettem volna hét bajnoki címet is. Volt, hogy balszerencsés voltam, voltak csapatok, akik csaltak, volt, hogy megváltozott a pontrendszer. De nem sajnálkozom. Mivel lenne más az életem, ha lenne még egy világbajnoki címem?

Saint-Chamond-ból származom, egy Loire menti kisvárosból. A szüleim nem voltak gazdagok, mindent egyedül értem el. Nem volt menedzserem, a szerződéseim magam kezeltem. Alacsony voltam, görbe volt az orrom, göndör a hajam. Mégis négyszeres bajnok vagyok 51 győzelemmel.

Ayrtonnak van egy kis problémája, azt hiszi, nem halhat meg, mert hisz Istenben, és azt gondolom, ez elég veszélyes a többi pilótára nézve.

Visszatekintve az egészre, nagyon erősek voltunk. Az egész Forma-1 arról szólt ekkortájt, hogy Senna vagy Prost? Össze voltunk kötve egymással és nem csak a versenyzésben, hanem az életben is. Örökké a szívem mélyén fogom őrizni a rivalizálást és a barátságot is egyaránt.

Az utolsó versenyemen, Adelaide-ben már világbajnokként ünnepelhettem a dobogó második fokán 1993-ban, azonban a futamgyőztes Ayrton megfogta a kezem és azt akarta, hogy én is a dobogó legtetején ünnepeljek vele együtt. Ez a pillanat változtatta meg teljes mértékben a kapcsolatunkat, és ma már nyugodtam elmondhatom, hogy egy nagyszerű történet volt a miénk.

Nem tudom, hogy a mostani rivalizálások ugyanolyanok-e, mint az enyém Ayrtonnal volt. Két teljesen más korszakról beszélünk. A versenyzés világa ma már sokkal kifinomultabb, a környezet is megváltozott és a versenyzőknek is más a kapcsolata az újságírókkal.

Nem telik el úgy nap, hogy valamelyik ismerősöm ne beszélne Ayrtonról és rólam. Ez azt jelenti, hogy mindketten valami olyat tettünk, ami a szurkolók számára maradandó maradt.