1949. február 22. - 2019. május 20.
osztrák autóversenyző, háromszoros Formula–1-es világbajnok pilóta
Bármilyen durva is volt a karambol (1976-ban), szerencsés vagyok. Még tíz másodperc a pilótafülkéban, és végem. Amikor versenyző lettem, úgy döntöttem, hogy kockára teszem az életemet. De amikor az ember egy légitársaságot üzemeltet, amivel több mint kétszáz ember szeretne eljutni A-ból B-be, és soha nem érnek oda, az egészen más felelősség. Az volt életem legrosszabb időszaka.
Személyes meggyőződésem, hogy a Nürburgringen manapság túl veszélyes versenyezni. Mert ha a Paul Ricard-ra vagy bármely más épített pályára megyek, és valami eltörik az autón – például leesik a szárny vagy meghibásodik a felfüggesztés –, akkor 70:30 az esély arra, hogy vagy rendben lesz minden, vagy meghalok a pálya adottságai miatt. Most nem arról az esetről van szó, ha hibázok. Ha hibázok és meghalok, akkor így jártam. Ha annyira buta vagyok, hogy hibát követek el, akkor az az én kockázatom. Fittnek kell lennem. Mentálisan szabadnak kell éreznem magam, hogy vezethessek, és arra koncentráltnak, hogy ne hibázzak. Szóval ha a Nürburgringen valami eltörik az autón, [az] biztos halál.
(Részlet az Autosport magazinnak adott interjúból – 1976)
Kapcsolódó személyek / kategóriák
Teljes erőbedobással kell versenyezned, másképp nincs értelme.
Kezdetben imádtam a Nürburgringet, mert ideális versenyzőtípus voltam hozzá. Itt a pályaismeretet folyamatosan tudod fejleszteni, azáltal, hogy minden részletet megvizsgálsz, és megpróbálsz mindent tökéletesen megtanulni. Tulajdonképpen egész jól mentem a ’Ringen, mert nagyon jól ismertem. Egy teljes héten át teszteltem, mert itt jól ki kellett tapasztalnod a vonalvezetést. Még egy maratoni, huszonnégy órás versenyen is részt vettem. El tudod képzelni, milyen ott sötétben körbe-körbe menni? Tiszta őrület! Fiatal voltam, és akkoriban nem izgatott a biztonság. Nekem a veszély a versenyzés része volt. A hozzáállásom kezdett megváltozni, mivel minél tovább versenyeztem, annál több általam ismert embert halt meg balesetben. Amikor valaki meghalt, akkor arra gondoltam, hogy biztosan hibázott, és én nem fogok olyan hibát elkövetni. De amikor olyan versenyzők halnak meg balesetben, akikről tudod, hogy jók, eltöprengsz. Roger Williamson balesete [az 1973-as Holland Nagydíjon] nagy hatással volt rám, mert megelőzhető lett volna. Szóval továbbra is versenyeztünk a Nürburgringen, amivel felesleges kockázatot vállaltunk. 1976-ban volt a versenyzőknek egy megbeszélése, ahol azt javasoltam, hogy bojkottáljuk a ’Ringet. Amikor ezt mondtam, természetesen bizonyos emberek [a versenyzőkön kívül] azt mondták, hogy rossz és gyáva fickó vagyok. Pedig egyszerű: a Nürburgring felesleges veszélyt jelentett. Erre persze jött a cáfolat, hogy 1975-ben miket csináltam, például megszereztem az első rajtkockát [a nagydíjon] egy hét perc alatti körrel. Aznap olyan lelkiállapotban voltam, de később visszagondolva – nem évekkel, csak egy kicsivel – a dolog már teljes őrültségnek tűnt.
Minden szempontból enyém volt a legjobb autó. Jó volt az alváz, a motor és a keresztben elhelyezett váltó is. Minden. De leginkább a szerelők és a mérnökök közötti együttműködés számított. Sokkal inkább, mint korábban. Ez 1975-ben tökéletes volt.
Néhányan nehezen értik meg, hogy amikor egy versenyautót vezetsz, a határon autózol. Amikor a határon autózol, és valami tönkremegy az autóban, balesetet fogsz szenvedni.
Az ember sok mindet hajlandó beismerni, csak egyet nem, hogy rossz autóversenyző!
Nem voltam jobb versenyző, mint az ellenfeleim, de sokkal többet gondolkodtam rajta, mit kellene tennem, hogyan változtathatnék a vezetői stílusomon, miként fejlődhetnék annak érdekében, hogy legyőzzem a többieket.
Óvatosnak kell lenni, mert abban a pillanatban, hogy elhiszed magadról, te vagy a legjobb, és a hétfőt, keddet, szerdát csak azzal töltöd, hogy sütkérezel a népszerűségben, mert nyertél a hétvégén, egy másik versenyző, aki nem pazarol energiát ilyesmire, szép csendben eléd kerül. Vagyis a győzelem utáni hétfő reggel inkább azon kell gondolkodnod, hogyan tudnál még jobb lenni a következő versenyen.
El kell mondani az embereknek, hogy a hírességek azért hírességek, mert valami érdekeset csinálnak. Ettől még nem kell mindenáron megpróbálni olyannak lenni, mint ők.
Sajnos én egy évvel lecsúsztam a Magyar Nagydíjról: akkor rendezték az elsőt, amikor én éppen befejeztem a pályafutásomat. Pedig káprázatos futam! A pálya nehéz vonalvezetése miatt mindig érdekesek a versenyek, a hőség okán pedig fizikailag is jó állapotban kell lenniük a pilótáknak ezen a viadalon. Minden évben ezt a versenyt az egyik legnehezebb megnyerni.
Sosem gondoltam, hogy én vagyok a legjobb. Ezért amikor néhányan előjöttek azzal az idiótasággal, hogy már nem is tudok vezetni, az sem volt rám semmilyen hatással, mert tisztában voltam vele, hogy nem igaz. Tudtam, hogy azért nem versenyeztem jól, mert mondjuk defektet kaptam. Csakhogy nem mindenki olyan, mint én. A manapság divatos hullámzás hatására, amikor az egyik nap király vagy, a másik nap bolond, a nem elég erős emberek megtörnek, amit nem is csodálok: nehéz feldolgozni, hogy egyik nap elhitetik valakivel, hogy ő a legjobb, másnap pedig már nem is törődnek vele. Az illető meg csak les, hogy mi történik körülötte.
A közösségi médiában mindenki csak a jó dolgokat közli magáról, a valós élethelyzeteiről sohasem tölt fel képet, sohasem látsz emberekről szomorú fotókat, mindenki csak színlel. És nagyon aggasztó, hogy erre megy a világ. Szép lassan a népszerűség hamis világába csúszunk át.
Népszerűségről sohasem álmodoztam. A mai twitteres, facebookos világgal is az a bajom, hogy mindenki mutogatja magát. „Most éppen a medencében vagyok, most éppen a WC-n, ezt csinálom, azt csinálom…
Amint kilépek az utcára, az emberek közös képet, interjút, autogramot kérnek, és nekem teljesítenem kell a kérésüket, mert ezt várják tőlem. Olyankor is, amikor nagyon elfoglalt vagyok. Csak jönnek és jönnek… És ha azt mondom, elnézést, éppen egy fontos tárgyalásra sietek, azt mondják, nézd, milyen arrogáns idióta.
Az élet sokkal fontosabb, mint a világbajnoki cím, én pedig nem szeretném megölni magam, legalábbis másodszorra nem.
Miután szakmám szerint a jobb lábamból élek, nem igazán érdekel, hogyan nézek ki. Akit ez esetleg megijeszt, nos, az így járt.
Elnézve a mai versenyzők fizetését, ha amerikai lennék, valószínűleg beperelném az anyámat, amiért túl korán szült meg.
Az egész életem egy szerencsejáték, mindig is bőven elég kockázatot vállaltam, semmi szükségem sincs még továbbiakra is.
Nekem megvan az okom arra, hogy csúnya vagyok, a legtöbb embernek viszont nincs.
