amerikai filmszatíra (1999)
A nevem Lester Burnham. Ez a környék, ahol lakom. Ez az utcám. Ez az életem. 42 éves vagyok. Alig egy éven belül meghalok. Ezt persze most még nem tudom. Bizonyos értelemben már most halott vagyok. (…) A feleségem és a lányom is azt hiszi, hogy irdatlan nagy vesztes vagyok. És igazuk van. Elvesztettem valamit. Nem tudom pontosan, mi az, de tudom, hogy nem voltam mindig ilyen… kába. De tudjátok mit? Sosincs késő megtalálni, ami elveszett.
Azt mondják, az egész életed lepereg a szemed előtt a halálod előtti pillanatban. Először is: az az egy pillanat egyáltalán nem egy pillanat – örökké tart, tengernyi idő.
Magadon kívül senki másra nem számíthatsz. Tudod, ez szomorú, de igaz, és mihamarább tudod, annál jobb.
Egy olyan nap volt, amikor bármelyik percben leeshet a hó… és a levegő tele van elektromossággal… szinte hallani lehet. És ez a zacskó csak táncolt velem… mint egy kisgyerek, ha könyörög, hogy játssz vele. 15 percen át. Ekkor jöttem rá, hogy ott van… ez a teljes élet, a dolgok mögött… és ez a hihetetlen jótékony erő, mely azt akarja, hogy tudjam, nincs okom félni… (…) Néha olyan sok a szépség a világban, úgy érzem, ki se bírom. És a szívem egyszer csak megszakad.
Egyszer láttam egy megfagyott, hajléktalan nőt. Ott feküdt a járdán. Nagyon szomorú látvány volt. (…) Amikor ilyesmit látsz, mintha Isten pont rád nézne egy pillanatig, és ha figyelsz, visszanézhetsz.
Ne becsüld alá a tagadás hatalmát!
Nagyszerű ráébredni, hogy még képes vagy meglepni magad. Eszedbe jut, mi mást csinálhatsz még, amiről elfeledkeztél.
Nehéz dühösnek lenni, amikor oly sok szépség van a világban. Néha úgy érzem, hogy egyszerre látom mindet és túl sok: a szívem felduzzad, mint egy léggömb, és majd szétrobban. Aztán eszembe jut, hogy ellazuljak, és ne próbáljak meg belekapaszkodni. Aztán esőként rám hullik az egész és nem érzek mást, csak hálát hülye kis életem minden egyes percéért.
A siker érdekében állandóan sikerességet kell sugároznod.
