Átlagember vagyok abból a szempontból, hogy éppúgy próbálok normális családi életet élni, mint bárki más. Igaz, olykor szeretnék észrevétlen maradni, anélkül, hogy mindenki engem figyel.

Néha annyira beleragadunk a mindennapi életünkbe, hogy elfelejtünk időt szánni rá, hogy élvezzük az élet szépségét. Olyan, mintha zombik lennénk. Nézz fel, húzd ki a fülhallgatód. Köszönj oda valakinek, akit látsz, vagy menj oda és ölelj meg valakit, aki úgy néz ki, mint akit bántottak.

De a nevek nem is fontosak. Az emberek közt széthintett jóságnak, örömnek nincs neve, mint ahogy nincs neve az őszi ragyogásnak, a ködös messzeségnek, a hullámnak, amikor a parthoz ütődik, a nád suttogásának, vagy a simogatásnak, amit nem felejtünk el soha, pedig sok kemény ütést régen elfeledünk ugyanezen idő alatt.

Jön egy nap. Aminek a reggelét éppúgy utálod, mint az összes eddigit. Ám a napkelte és a napnyugta között történik valami. És este már másként gondolsz a következő reggelre. Mert abban a reggelben már nem csak kötelességek várnak rád, hanem más is. Valaki más. Aki miatt szép az ébredés, szép a nappal, kellemes a munka, nem nyűg a feladat, és csodálatos az élet. Aki miatt már álmodban is a reggelt várod, hogy újra találkozz vele, hogy hallhasd hangját, érezd érzéseit, láthasd szemeit. Akinek ma is szépet, jót szeretnél adni kincseidből, hogy szebbé tehesd életét. És a reggel többé már nem nyűg, a reggel többé nem kötelesség, a reggel már Ő. Létezik ilyen reggel.

Nem vagyok kíváncsi a hétköznapokra, az élet ünnepeit keresem. S hogy mik ezek? Azok a felfénylő pillanatok, amelyek valódi barátságokról szólnak, vagy egy nap, amikor valamit megtanulsz még a világról, ráismersz valamire, ami szép. Azt szoktam szépnek nevezni, amiből feltárul a dolgok belső igazsága. Vonatkozik ez egy könyvre vagy filmre, zeneműre, emberre, egy mozdulatra – s nem több, mint egy pillanat. De hogy sok ünnepnap lehessen az életemben, ahhoz sokat kell tenni, és nagyon kell figyelni.

Az öröm szükséglete oly erős, hogy sok fájdalmat is képes elviselni érte az ember. Az öröm pozitív minőség. Ilyen a munka élvezete, egy jó könyv vagy egy jó barát; öröm, ha lekoptatjuk a bőrt a térdünkről, megmászván a Matterhornt, öröm a sanghai-i Bund zsivaja, vagy szerelmesünk kapualjból felhangzó füttye; az öröm nem más, mint kaland és remény és lelkesedés és az, hogy “egy szép napon megtanulok festeni”; öröm, ha egy jót eszünk, ha megcsókolunk egy csinos lányt, vagy ha egy jót blöffölünk a börzén. Öröm az, amit az ember élvezettel tesz; amin szívesen elmélkedik; amire jó visszaemlékezni; és néha még az is, ha olyan dolgokról beszél, amit – jól tudja – sohasem fog végrehajtani.