A romantikus filmek mind ott érnek véget, hogy a szerelmesek örök hűséget esküsznek egymásnak. A dalok, a versek, a könyvek döntő többsége is a szerelemről szól. És ez így van jól. De – ha közhely is – az élet mégiscsak ott kezdődik, ahol a romantikus filmek véget érnek. Hogy akarnék-e filmet nézni az életről? Van nekem saját életem, minek nézném meg a tévében is?

Egy nagy tett iránya eltéríti a történelmet útjából, de valószínűleg ugyanígy hatnak a kisebb cselekedetek is mind, csak nem olyan nagy mértékben, egészen az elguruló kavicsig, amelyet félrerúgtunk az ösvényen, vagy egy csinos kislány megpillantásáig, amitől elakad a lélegzetünk, avagy egy kis vonásig, amit a körmünkkel a kert földjében húzunk.

A szokás a környezetből nő ki. Abból, hogy ugyanazt mindig ugyanúgy tesszük – abból, hogy ugyanazokat a gondolatokat gondoljuk újra meg újra. És miután kialakult, olyan, akár a cement, melyet, ha megszilárdult, nehéz feltörni.

A szürke hétköznapok három hónap együttélés után menetrendszerűen megérkeznek, és hát nem mindegy, hogy az esküvő egy a szürke napok közül vagy ez a férfi és javai birtokba vételének ünnepnapja.

Képzeld azt, hogy az életed olyan, mint egy homokóra. Tudod, hogy sok ezer homokszem van az óra felső részében, és lassan és egyenletesen folynak át a középső, szűk nyakon. Sem te, sem én nem tehetünk semmit, hogy gyorsabban folyjanak, csak ha tönkretesszük a homokórát. Te is, én is, mindenki más is olyan, mint ez a homokóra. Reggel mindannyian úgy érezzük, hogy több száz feladatot kell aznap megoldanunk, de ha nem egyenként látunk hozzá, ha nem lassan és egyenletesen végezzük őket a nap folyamán, ahogy a homokszemek peregnek az órában, akkor tönkretesszük testi és lelki mechanizmusainkat.