Nagyon fontosnak tartom a családban a rendet, hogy a gyerekek tudják, mit hol találnak – szerintem ez a lelki stabilitásukhoz is alapvető. És fontos a rend a hétköznapjaikban is: hogy a zeneórák és a sporttevékenységek, amiknek fontos jellemformáló szerepük van, sínen legyenek.
Minden egyes percet töltsünk ki tudatosan élettel, szeretettel és akkor nagyon hosszú lesz a 24 óra, az Isten adta áldott nap.
Furcsa – gondoltam –, furcsa, hogy az élet azért megy tovább, akármi történik is, mindig ugyanaz ismétlődik, eszünk, alszunk, mosakodunk. Nincs az a válság, ami megzavarná az élet hétköznapi rendjét.
Minden nap hoz magával valamit. Hol rosszat, hol jót. De sosem érkezik üres kézzel.
Mit csinálok, amikor nem dolgozom? Lássuk csak: szeretem a természetet, szeretek motorozni, olvasni és zenét hallgatni – különösen klasszikus zenét. És nagyon szeretek síelni is!
Mert mitől jó egy nap? Attól, hogy képesek vagyunk meglátni a jót. Hogy örülni tudunk. És attól, hogy holnap is lesz egy nap. Lehet, hogy még jobb, mint a mai.
Milyen lenne, ha lázadnánk, Ha ellentmondanánk a tömegnyomásnak? Milyen lenne, ha megélnénk a pillanatot? Ha nem vennénk elő a kamerát, csak beszélgetnénk? Ha nem fényképeznénk le a közös vacsorát, csak kóstolgatnánk az ételt és beszélgetnénk az ízekről, vagy arról, ami eszünkbe jut? Milyen lenne, ha megélnénk életünket, megélnénk kapcsolatainkat archiválás helyett?
A mindennapi apróságoknak a legnehezebb búcsút inteni.
Semmi értelme sincs olyan dolgokkal elpocsékolni a napjaidat, amelyek nem hoznak izgalomba. Csak egyszer élünk. Vagyis inkább kétszer. A második életed abban a pillanatban kezdődik, amikor rádöbbensz arra, hogy csak egy életed van.
A fenébe a romantikával, a nagy, sorsfordító mondatokkal, nemzetmentő gesztusokkal. A hétköznapokat kellene kimenteni.
Nem szükséges, hogy minden veréb daloljon, vagy minden leány kornyikáljon, de kell, hogy az embernek megadassék a képesség a szép felismerésére, a gyönyörűségre. Ezt elérheti, ha tisztán vannak tartva az érzései, ha szerényebben, kevesebb munkával megél s ráér a pihenésre s a pihenésben a bölcseletre, az isteni természet ismeretére.
Igen; az iszonyat nem az éjszaka és a félelem dolgaiban a legerősebb, hanem akkor, mikor fényes nappal bámul ránk valami mindennapi dologból, egy kirakatból, egy ismeretlen arcból, egy fa ágai közül.
A mindennapi élet öröme abban áll, hogy az állandóan tartogat valamit számodra. Ha csak nem menekülsz el egy hegyi barlangba, az élet, mint egy örök, éber tanító megmutatja, hogy kell dolgoznod magadon.
Ó, elviselhetetlen bajok! Mégis elviseljük őket.
A hétköznapi életedben is, ha csak a probléma elkerülésével foglalkozol, vagy azzal, hogy kihúzd magad a problémás helyzetekből, illetve megkerüld azokat, akkor ez az érzés ivódik beléd, és mindig a külső körülmények fognak irányítani.
A szerelemért való munkálkodás mindennapos harc önzésünk ellen.
A visszavonulás igazi öröm, felszabadulás volt számomra. Egy ponton rájöttem, itt az ideje élvezni a családommal az időt, közel lenni hozzájuk, megélni a mindennapokat, és végre azt csinálni, amit majdnem negyven évig nem tudtam. A szabadságot választottam. És ez felbecsülhetetlen.
A rendes emberi életben az időnek nagyon színes és változatos jelentősége van. Az ember felébred reggel és élni kezdi az idő millió kis tarka fejezetét. S ahogy telik a nap, az idő mindig jelent valamit, mindig hoz valami újat és meglepőt az ember életébe. Percről percre fűződnek egymásba a történések gyöngyszemei s még akkor is, amikor semmi sem történik, maga az időben rejlő lehetőség elég ahhoz, hogy érdekessé tegye az életet. A váratlanra való várakozás teszi az ember életében izgalmas élménnyé az időt.
Lassanként belátom, a hétköznapokat csak azért teremtették, hogy az ember a vasárnap unalmát kiheverje.
Gyerekkoromban úgy fedeztem fel a várost, hogy felszálltam egy buszra, mentem 3-4 megállót, aztán körülnéztem a környéken. Emlékszem, hogy évekkel később George Harrison megkérdezte, hogy még mindig szoktam-e buszozni és azt feleltem, hogy igen, mert egyszerűen élvezem. Félreértés ne essék, szeretem a szép kocsikat és szívesen is vezetek, de a buszozásnak megvan az a varázsa, hogy átlagosnak érezhetem magam. Persze sokszor előfordul, hogy felismernek, de mindig nagyon kedvesek. Az egyik New York-i buszon történt, hogy egy fekete hölgy odakiabált a busz hátuljából, hogy én vagyok-e Paul McCartney. Azt feleltem, hogy igen, de felesleges kiabálni, nyugodtan üljön mellém. Ezen mindenki jót mosolygott, a hölgy pedig tényleg odaült, kellemesen elbeszélgettünk, és kiderült, hogy a nővéréhez megy. Szeretem az ilyen normális beszélgetéseket. Nyilván megtehetném, hogy felszállok a buszra és felkiáltok, hogy én vagyok Paul McCartney, mondják csak meg, hogy mit gondolnak rólam, de nem vagyok híve az ilyesminek.
