64 idézet
Csöndesen, kiapadhatatlanul esett az eső, a föltámadó és hirtelen elhaló szélben megremegett a pocsolyák dermedt felszíne, ám oly erőtlenül ettől a vigasztalan érintéstől, hogy még csak fel sem szakadtak rajtuk az éjszakai védelem halott hártyái, s ahelyett, hogy visszanyerték volna a tegnapi fáradt csillogást, egyre kíméletlenebbül nyelték magukba a keletről lassan előrekúszó fényt.
Egy dolgot biztosan el lehet mondani a New York-i taxikról: ha esik az eső, eltűnnek. Szinte varázsütésre. Az eső és a város másik törvénye pedig az, hogy akkor kezd el szakadni, amikor a lehető legnagyobb távolságban vagy egy metróállomástól. Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy a város azt szeretné, ha elázna az ember.
Gyakran szivárványt is lehet látni az esőt megelőzően, mert a levegő már párás.
Mosolyogj, ha esik az eső, és akkor se add fel, ha minden összeesküszik ellened.
Az eső mindent puhává varázsol körülöttünk, és végül csak a fákról lecsöpögő víz marad, ami történeteket ír a tájra.
A trópusi eső hangjait
hallgatom a YouTube-on,
aludnom kellene,
de megállíthatatlanul szakad,
egy idegen súly megakadt bennem,
és sehogyan sem akar átbillenni végre,
négyórás a felvétel,
és még a felénél sem járunk,
nem hiányozhatsz, azt hiszem,
hiszen itt vagy te is,
az állatokat nem zavarja az eső,
boldogan áznak a dzsungel mélyén,
csak mi vacogunk ilyen
leverten a nyirkos takarók alatt,
bízom benne, hogy eláll hamarosan,
de tudom, hogy a végén
úgyis újraindítom.
Esni kezd. Csendes, hideg esőcseppek. Igazi őszi eső, rozsdaízt érez az ember a szájában. Rájövök, hogy most már tényleg vége a nyárnak.
A vendég olyan, mint az eső, ha nem vonul el időben, kellemetlenné válik.
Odakinn valami esik, de az eső és a köd még nem tudta eldönteni, hogy melyikük győzzön.
Egy ilyen eső, az valami csoda. Kimossa a piszkot az utcákból és a rosszkedvet a lélekből.
Érzem az eső illatát, mielőtt eleredne. Nyirkos, átható illat tölti be az orromat. Mozdulnom kéne, mégsem teszem. Ehelyett várok. Várom, hogy megnyíljon felettem az ég, és leessen az első esőcsepp. A legtöbben nem szeretik az esőt, én azonban imádom. Felpezsdít. A tavasz kezdetére emlékeztet. Az újjászületésre.
Bármelyik percben eleredhetett az eső. Efelett nincs hatalmunk. Irányíthatjuk az életet és a halált, de az esőt nem.
Az eső halkan szitált, úgy, mintha a tenger a leheletével lopva meg akarná tisztítani a várost, lemosni a mocskát, és végképp eltörölni ezt a jelentéktelen szennyezést, amit embernek hívnak.
Közismert ketchikani anekdota: idegen jövevény kérdi egy ottlakótól, hogy itt vajon sose áll el az eső? – Nem tudnám megmondani – feleli a ketchikani –, még csak húsz éve, hogy itt lakom.
Ma valahogy másképp esik az eső – nem lágyan csordogál, nem erősen veri az ablakot, nem oldalról zúdul ránk, valamiért mégis másmilyen, mint szokott.
Mi szükségem lenne varázslatra, ha eső után beszippanthatom a fák illatát, hallhatom a mohán és a kövön bukdácsoló víz dallamát, érezhetem a nyári nap melegét és az őszi alkony hűsét a bőrömön?
Az eső egy időre elállt, a felhők feloszlottak, és az ég tökéletes kék színt vett fel, megfestve a lemenő nap rózsaszín és narancs árnyalataival.
A téli eső buzgón és hidegen zúdul alá, a múló napok bénultan reszketnek a vízcseppek között, mintha elrejtenék az idő múlását, minden napot arctalanná téve, amíg a tél a maga teljességében pompázik.
Most őszi eső mossa arcom,
s a pillanat, mely elhagyott,
mint messze láng, vagy mint az arcod
új, tünde fénnyel felragyog.
