Semmihez sem kell nagyobb bátorság, mint hogy nevetés mögé rejtsük szomorúságunkat.
Szomorúság idézetek
Voltak igazán elkeseredett pillanatok az életemben – mint mindenkinek –, de átsegítettek rajtuk a barátaim, amikor megkérdezték: „Segíthetek valamiben?” Holott már segítettek is – csak nem tudták – azzal, hogy feltették ezt a kérdést.
Amit a legjobban bánok az életemben, az a válásom.
Búcsúzóul megcsókoltuk egymást. Szorosan átöleltem, és a fülébe súgtam, hogy szeretem, majd nagy nehezen elengedtem. (…) Az a rossz érzésem támadt, hogy a kapcsolatunk kezd egy búgócsiga mozgására hasonlítani. Amikor együtt voltunk, gyönyörűen pörgött, és szinte érezni lehetett a gyermeki örömöt, amelyet okozott – de amikor elváltunk, a pörgés elkerülhetetlenül lassulni, végül bizonytalanul imbolyogni kezdett. Tudtam, hogy meg kell találnom a módját, nehogy végül felbukjunk.
Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem… És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik… írd meg ezt a találkozást… és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé.
A szenvedés, ha együtt fogadják, ha együtt viselik, akkor öröm.
Senki sem lehet szomorú, ha van egy lufija!
Néha a bennünket ért csapások traumatikus hatást gyakorolnak ránk, és olyan terhet raknak a vállunkra, amelyet magunkkal viszünk mindenhová. Én magammal viszem a vallásomba, a kapcsolataimba, még a kiba*ott bunyóimba is. Nem számít mennyire vagyunk sikeresek, a teher velünk marad.
Egy bánatteli kedélyállapot megszűnik szenvedés lenni, amint tiszta és egyértelmű képet alkotunk róla.
Már csak hangulatok vannak, érzések, ízek, illatok és dallamok. Napszakok, évszakok és életszakaszok. Helyek, színek és emberek. Változások és állandóságok. Álmok és valóságok. Időtől átalakult emléktöredékek.