Voltak igazán elkeseredett pillanatok az életemben – mint mindenkinek –, de átsegítettek rajtuk a barátaim, amikor megkérdezték: „Segíthetek valamiben?” Holott már segítettek is – csak nem tudták – azzal, hogy feltették ezt a kérdést.

Búcsúzóul megcsókoltuk egymást. Szorosan átöleltem, és a fülébe súgtam, hogy szeretem, majd nagy nehezen elengedtem. (…) Az a rossz érzésem támadt, hogy a kapcsolatunk kezd egy búgócsiga mozgására hasonlítani. Amikor együtt voltunk, gyönyörűen pörgött, és szinte érezni lehetett a gyermeki örömöt, amelyet okozott – de amikor elváltunk, a pörgés elkerülhetetlenül lassulni, végül bizonytalanul imbolyogni kezdett. Tudtam, hogy meg kell találnom a módját, nehogy végül felbukjunk.

Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem… És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik… írd meg ezt a találkozást… és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé.

Néha a bennünket ért csapások traumatikus hatást gyakorolnak ránk, és olyan terhet raknak a vállunkra, amelyet magunkkal viszünk mindenhová. Én magammal viszem a vallásomba, a kapcsolataimba, még a kiba*ott bunyóimba is. Nem számít mennyire vagyunk sikeresek, a teher velünk marad.

Már csak hangulatok vannak, érzések, ízek, illatok és dallamok. Napszakok, évszakok és életszakaszok. Helyek, színek és emberek. Változások és állandóságok. Álmok és valóságok. Időtől átalakult emléktöredékek.