Már énnékem bizony nem kenyerem a bánat:
Csak úgy nyelem le, ha alapos oka támad,
S még ha száz oka is majd kiszúrja szemem,
Én bizony úgy teszek, hogy észre sem veszem.

A túlzott bánat elejét veszi a javulásnak, aláássa az egészséget, s gátolja az embert napi teendői elvégzésében, márpedig ha azokat elhanyagolja, senki sem lehet hasznos tagja a társadalomnak.

A napkelték, a nápolyi öböl, a tenger… de az ember nézi, nézi és elszomorodik. Ez a legrosszabb, hogy mindig valamiért szomorú az ember. Akkor már jobb itthon: itt legalább másokat okolhatok, és magamat felmentem.