Igen, balhés voltam. Az utcai verekedéssel vezettem le a dühöt, amit a szüleim iránt éreztem. Az otthonom sohasem volt biztonságos, nagyobb biztonságban éreztem magam az utcán.

Vannak tüskék, amelyek mélyen beágyazódnak a bőr alá. Nem tudnak felszívódni. Sokáig észre sem vesszük őket, aztán egyszer csak fájni kezdenek.

Mi, modern, tanult, városlakó népek, kiabálunk a járművekkel, játékvezetőkkel, számlákkal, bankokkal, gépekkel – a gépekkel különösen sokat. Ez utóbbiaknak, valamint rokonainknak jut a legtöbb kiabálás. Nem tudom, mire megyünk vele. A gépek, a tárgyak csak hallgatnak, mintha mi sem történt volna, még a rugdosás sem használ mindig. Ami pedig az embereket illeti, nos, azt hiszem, a Salamon-szigetek lakóinak igaza van. A kiabálás bizony megöli az élőlények lelkét. Furkósbotok és kövek összetörhetik a csontjainkat, de a szavak szívünket törik össze.

Bármikor robbanni tudok, a életem a zaj és a robbanás, egy vihar vagyok, egy csapás!

Nincs olyan konfliktus, amelyet ne lehetne megoldani, hacsak a valódi felbujtója rejtve nem marad.

Elragadtatni könnyű magunkat – ez mindnyájunk adottsága -, de az már nem könnyű – és nem is vagyunk mindnyájan képesek rá -, hogy arra haragudjunk, akire kell; annyira, amennyire kell; akkor, amikor kell; azért, amiért kell; és úgy, ahogy kell.