Soha nem a magunkért való küzdelem a cél, hanem mások szolgálata. Ha nem akarunk megbetegedni, nagyon kell egymást szeretnünk. A betegségek megelőzésére és gyógyítására egyaránt a szeretet az egyetlen gyógyszer.

Egy gyötrelmes, hosszú betegségünk annyi emléket se hagy maga után, mint egy fogfájás. Lelkünk felejteni igyekszik. Évek múlva még azt a városrészt is elkerüljük, ahol a kórház van, melyhez szenvedésünk rögződik.

Árendás doktor tréfásan mondta ugyan, de komolyan gondolta, hogy a betegek jelentős hányada hipochonder. Az ilyeneknek nincs társaságuk, nincs barátjuk, nem tudják kibeszélni magukat, így önmagukkal foglalkoznak, és mindenük fájni kezd.

A felnőttek megbetegszenek, mert dohányoznak, rosszul táplálkoznak, vagy túl sokat dolgoznak, otthon meg csak veszekszenek. Egyszóval már nem boldogok, és olyankor rájuk törnek a betegségek, és akkor már mondhatják, hogy azért boldogtalanok, mert betegek.

Megfoghatatlan, hogy egy orvos, aki egész idejét mások betegségeinek szenteli, olyan közömbös legyen a tulajdon családtagjainak egészsége iránt. Mindig nevet, ha valamelyikük betegségről panaszkodik.

A betegség az élet sötét oldala, a kínosabbik; a terhesebb állampolgárság. Ugyanis minden ember kettős állampolgársággal születik, egyaránt polgára az egészség és a betegség birodalmának. Bár mindannyian szívesebben használjuk az egészség útlevelét, előbb-utóbb valamennyien rákényszerülünk, hogy ha rövid időre is, de átlépjünk a másik királyság állampolgárának szerepébe.

A sebesülés gyakran jobban megrázza a családtagokat, mint az érintettet. A páciens tudja, mit kell tennie – túlélnie, gyógyulnia -, és ehhez rengeteg energiára van szüksége. A betegnek magára kell figyelnie. Ha hagyja, hogy a család leszívja az energiáit, akkor még nehezebben épül fel. A házastársak és a szülők ezt ritkán értik meg. Abban a hitben élnek, hogy a szeretet mindent orvosol, és visszautasításnak veszik, ha a páciens nem kér belőle.

A betegség a testi elem túlságos hangsúlyozását jelenti, az embert mintegy testére utalja és korlátozza, és az emberi méltóságot ezáltal csökkenti, sőt, végső soron megsemmisíti, mivel az embert puszta testté alacsonyítja.

Nem minden sérülés felszínes. A legtöbb seb mélyebb, mint gondoljuk. Nem láthatjuk szabad szemmel. És aztán vannak olyan sebek, amik váratlanul érnek. Bármiféle seb vagy betegség esetén a trükk az, hogy mélyre kell ásni és megkeresni a baj forrását.

Sok ember azt hiszi, ha kilábol a bajból, megsérti vele betegsége glóriáját. De az idő, minden baj borogatása, nem tiszteli az ilyen glóriát. Mindenki meggyógyul, ha ki tudja várni.

A kialakult betegséget kezelni olyan, mintha az ember akkor kezdene forrást építeni, amikor már megszomjazott.

Az orvosok gyakran szembesülnek azzal, hogy egy-egy vizsgálat eredménye egészen más betegségre utal, mint amire számítottak – és ilyenkor jön a dilemma, hogy a tudománynak higgyenek-e, vagy a szívüknek. Az idő múlásával egyre többet hagyatkoznak az ösztöneikre, és azt tapasztalják, hogy javul a hatékonyságuk.

Csak a betegség után értettem meg, milyen fontos, hogy igent mondjunk a tulajdon sorsunkra. Mert ilyen módon jön létre egy olyan én, amely akkor sem vall kudarcot, hogyha fölfoghatatlan dolog történik vele. Olyan én, amelyik kitart, elviseli az igazságot és megbirkózik a világgal meg a sorssal. Akkor még a vereségből is győzelem kovácsolható. Semmi sem kuszálódik össze – sem kint, sem bent; a tulajdon folytonosságunk ugyanis helyt állt az élet és az idő áradatával szemben. De ez csakis akkor történik így, ha az ember nem avatkozik bele tolakodóan a sors terveibe.