Enid, örökre nyomot hagytál bennem. Ha hányingerem lesz egy szivárványtól, vagy vérezni kezd a fülem egy popdaltól, eszembe jutsz.
Élvezem a temetéseket. Azóta szökdösöm be rájuk, mióta el tudom olvasni a gyászjelentéseket.
Nem uralhatsz egy tomboló folyót, csak remélheted, hogy nem fulladsz bele.
Viszonylag ritkán tartok szeánszokat. Az élőket is épphogy elviselem, miért akarnék holtakkal közösködni?
Figyelj, a magunkfajták különlegesek. Eredetiek vagyunk, merész forradalmárok a serdülőkor pöcegödrében. Nem kell a nyomorultak megerősítése az önbizalmunkhoz.
Igazság szerint, mindenütt vannak szörnyek. És néha megesik, hogy az ártalmatlannak tűnő vadak a legveszélyesebbek. Nincs szükségük agyarakra vagy karmokra, a sötétben várakoznak észrevétlenül, aztán lecsapnak.
Nem hiszek a kötelező önkéntességben, a cukormázas történelemben, és a hepiendben. De mindennél kevésbé, a furcsa véletlenekben.
Nem hiszek a mennyben és a pokolban, de a bosszúban igen.
Előbb festem pinkre a hajam, minthogy anyámhoz forduljak.
A nagyanyám azt mondta, a titkok olyanok, mint a zombik: sosem halnak meg.
Úgy teszek, mintha nem zavarna mások ellenszenve. Valójában…igencsak élvezem.
– Közel áll az anyjához?
– Mint egy cellatárshoz az életfogytiglani alatt.
Mindig utáltam a mondást: „Arról írj, amit ismersz.” Semmi másra nem jó, csak arra, hogy megspórold az ihletet.