Ha vége a világnak, hogyan dúlhat tovább a csata, miért nem hull a borzalom csöndje a kastélyra, miért nem teszi le mindenki a fegyvert?
Akiket igazán szeretünk, azok haláluk után sem hagynak magunkra minket. Ők az elsők, akik segítségünkre sietnek életünk nehéz pillanataiban.
Lépjünk ki az éjbe, s kövessük léha csábítónk, a kaland hívó szavát!
Az tesz igazán erőssé, hogy képes vagy ilyen fájdalmat érezni.
Van fogalmad róla, mennyire rettegnek a zsarnokok az elnyomottaktól? Mind tisztában vannak vele, hogy előbb-utóbb lesz egy az áldozataik között, aki feláll és visszavág.
Magad azzal ékesíted, ha elmédet élesíted.
Nem az számít, hogy minek születik valaki, hanem az, hogy mivé nő fel.
Ne szánd a holtakat (…). Az élőket sajnáld, s legfőképp azokat, akik szeretet nélkül élnek.
A megértés hozzásegít az elfogadáshoz, az elfogadás pedig a gyógyulás feltétele.
Az emberek könnyebben bocsátanak meg annak, aki téved, mint annak, akinek igaza van.
A pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete.
A halálra és a sötétségbe pillantva az ismeretlentől félünk, semmi mástól.
Ne bízz meg semmiben, ami gondolkodik, de nem látni, hogy hol tartja az eszét!
Hát persze, hogy mindez a fejedben történik, (…) de attól még miért ne lehetne valóságos?
Rossz úton jár, aki álmokból épít várat, s közben elfelejt élni.
A nagyság irigységet vet, az irigység gyűlöletet teremt, a gyűlölet hazugságot szül.
A döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában.
Nem kevés kurázsi kell hozzá, hogy szembeszálljunk az ellenségeinkkel, de ahhoz sem kell kevesebb, hogy a sarkunkra álljunk a barátainkkal szemben.
A dolgokat mindig nevükön kell nevezni. Ha félsz a névtől, félni fogsz magától a dologtól is.