A sakk olyannyira alkalmasnak bizonyult az elme kutatására, hogy a kutatók a kognitív pszichológia muslicájának kezdték nevezni, a gyümölcslegyek hasznosságára utalva a genetikai kísérletekben. ·
Eleinte, amikor átlépjük a képességeink ismert határát, az elménk azonnal jelez. Mivel azt akarja, hogy hagyjuk abba, ránk szabadítja a pánik és a kétely körforgását, amitől az önkínzás fokozódik. Ám ha kitartunk addig a pontig, ahol a fájdalom teljesen beborítja az elmét, képesek leszünk egyetlen dologra összpontosítani. A külvilág megszűnik. A határok feloldódnak, és a lelkünk mélyén megérezzük a kapcsolódást önmagunkhoz és a mindenséghez. Ezt keresetem. A teljes kapcsolódás és erő azon pillanatait, amelyeket ezúttal még mélyebben élhettem át, miközben azon gondolkoztam, honnan jöttem, és mi mindenen mentem keresztül.
Az elme soha nem találhatja meg a megoldást, és nem is engedheti meg neked, hogy te megtaláld, mert ő önmaga lényegi része a „problémának”. Képzelj el egy rendőrtisztet, aki megpróbál elfogni egy gyújtogatót, miközben ő maga a gyújtogató! Nem szabadulhatsz meg ettől a fájdalomtól, amíg föl nem hagysz azzal, hogy éntudatodat az elméddel, vagyis az egóddal való azonosulásból származtasd.
Sok ember annyira be van börtönözve az elméjébe, hogy számukra a természet szépsége gyakorlatilag nem is létezik. Lehet, hogy azt mondják: „Milyen szép virág!”, ám esetükben ez csak egy gépies, gondolati címkézés. Mivel nincsenek csöndben, nincsenek jelen, nem is látják igazán a virágot, nem érzik a lényegét, a szentségét; ahogy önmagukat sem ismerik, saját lényegüket és saját szentségüket sem érzik.
Az olvasás nemcsak táplálja az elmét, de fel is üdíti fáradtságában.












