Teljesen érthető, hogy a gyöngébb embernek kimondhatatlan vigasza, hogy nyomorúságában egy Hatalmas Lényhez fohászkodik; hátha cserébe kap a hatalmas úrtól egy kis kenyérmorzsát, moslékcsöppet. De egyúttal kimondhatatlan gyöngesége.

Az egymást követő kiábrándulások, melyeknek sora előreláthatólag még hosszú lesz (…) az az óriási bér, amit a legkisebb élvezett örömért elkerülhetetlenül fizetni kell.

Napokon át rosszkedvű volt, szinte életunt. De időnként egy-egy percre visszanyerte egyensúlyát; néha egy-egy percre átjárta szívét annak a tudatnak a boldogító melegsége, hogy ezekben az években nem csak élt, hanem alkotott is valamit.

Nem kell feltétlenül valamiben a legjobbnak lennünk a világon. Legjobb csak egyvalaki lehet, és sokan vagyunk. Ráadásul lehet, hogy végül a legjobb sem azt fogja csinálni, amiben ő a legjobb a világon.