Hát igen, szeretlek (…). Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni.

Mindig, mindig a lelkemben él; nem mint valami gyönyörűség, hisz tudom, magam sem vagyok az, hanem mint saját lényem. Így hát ne beszélj arról, hogy leválunk egymástól; ez lehetetlen.

Szeretlek, hogy kezdhesselek szeretni,
hogy a végtelent mindig újrakezdjem,
s hogy soha meg ne szűnjelek szeretni,
azért van az, hogy néha nem szeretlek.

Szeretem azt a földdarabot, ami te vagy, mert a bolygótérben nincs másik csillagom. Benned ismétlődik a táguló világegyetem.

Mit meg nem adnék érted… Neked. Házat, autót, ékszereket, utazásokat, a csillagokat az égről. Mindent, amit szemed megkíván… És valóban. Érted, neked nem ezeket adnám. Csak egy “valamit”. Amit nem a szemed kíván, hanem a szíved. A szívemet. Magamat.

Fontos vagy. Mert vagy. Csendes érkezés, boldog ébredés, puha ölelés, izgalmas felfedezés, szelíd érintés, lágy dallam, könnyed szárnyalás, valóra váló csoda. Vagy napfény, víz, levegő, illat, íz, szín, kávé, mézescsók, magasság, mélység, távolság, közelség.

Csak egy halk sóhaj száll
Szívem bársonyos partján.
Te maradsz, s te voltál,
Érted szívem úgy kalapál.
Súgj egy titkot még,
Mitől féltékeny az ég!
Míg tart az örökké,
Én csak veled lennék!