Olyan voltam neked, mint egy rossz helyen tett nagy eskü. Újra és újra vissza akartam térni hozzád, pedig megannyi fájdalmat okoztál. Nem is tudom, hogyan kellene ezt elmondanom, mert egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat. Kerestelek mindenütt, ahol csak jártam, mindenben téged szerettelek volna látni, és sokszor láttalak is. Te az én sötét életembe behatoló, könnyemből felhőt formáló örömöm voltál. A leghatalmasabb szerelemmel szerettelek. De immár nem remeg tovább a szívem. Most már csillapodik és hagyd, hagy múljon el ez is. Az idők végéig sorsom leszel te, akkor is, ha ezer másik szerelem is jön helyette.

Hát igen, szeretlek (…). Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni.

Mindig, mindig a lelkemben él; nem mint valami gyönyörűség, hisz tudom, magam sem vagyok az, hanem mint saját lényem. Így hát ne beszélj arról, hogy leválunk egymástól; ez lehetetlen.

Szeretlek, hogy kezdhesselek szeretni,
hogy a végtelent mindig újrakezdjem,
s hogy soha meg ne szűnjelek szeretni,
azért van az, hogy néha nem szeretlek.

Szeretem azt a földdarabot, ami te vagy, mert a bolygótérben nincs másik csillagom. Benned ismétlődik a táguló világegyetem.

Mit meg nem adnék érted… Neked. Házat, autót, ékszereket, utazásokat, a csillagokat az égről. Mindent, amit szemed megkíván… És valóban. Érted, neked nem ezeket adnám. Csak egy “valamit”. Amit nem a szemed kíván, hanem a szíved. A szívemet. Magamat.