Szólj, csak szólj, hallgatok, hallgatok a világ végeig,
s várom a perceket, amelyekben engemet értesz!
mert nekem már csak te vagy és nem is lesz soha másom:
sem étel, sem ital, sem munka, sem élet…

Nem csak szóban lehet a másik tudtára adni, hogy szereted, hogy fontos neked. Hanem a zavaroddal. Egy pirulással, néhány esetlen szóval, a viselkedéseddel. Amiből a másik pontosan tudja, hogy zavarban vagy. Amit úgy imád. Mert ettől bájos vagy, csodálatos, megható.

Nem szavakkal akarom meggyőzni arról, hogy a véleménye igazságtalan: nem fogadalmakkal akarom bebizonyítani az érzelmeim állhatatosságát. A viselkedésem lesz a szószólóm: a távollét, a távolság, az idő. Az majd bebizonyítja, hogy ha magát egyáltalán megérdemelheti valaki, én igenis megérdemlem.

Nem ígérhetem, hogy soha többé nem bántalak meg, de megesküszöm, hogy a halálom napjáig szeretni foglak. Borzalmas ember vagyok, és nem érdemellek meg, de remélem, hogy hinni tudsz bennem, és esélyt adsz nekem. Nagyon sajnálom, hogy olyan sok fájdalmat okoztam neked.