Az ember csak a bajait szereti számon tartani, az örömeit nem.
Öröm idézetek
Gyönyöreinket az a félelem kíséri, hogy elmúlnak; ez az öröm első fájdalma.
A végletes fájdalom, csakúgy, mint a végletes öröm, oly szertelen érzés, hogy nem tarthat sokáig. Az emberi szív nem élhet sokáig végletekben.
Nem kell megfogadni mások tanácsát ahhoz, hogy örömet szerezzünk nekik, elég csak kikérni.
Aki örömét leli a magányosságban, az vagy vadon élő állat, vagy isten.
Mi más lenne az öröm, mint örömet szerezni?
Az öröm mindig a felfedezésben rejlik.
A fájdalom nagyon mulandó dolog. Az öröm viszont időtálló, mint a bronz. (Félre ne értsék: nem költészet ez sem, hanem tudomány.) A fizikai fájdalom különösebb erőfeszítés nélkül eltűnik; a kellemes vagy csak semleges tapasztalatok viszont oly erősen rögzülnek az elmében, hogy semmiféle általunk ismert eljárás nem képes ezeket elmozdítani. Nagy erőfeszítéseket tettünk, hogy megvizsgáljuk, az örömteli emlékek milyen tartóssággal rögzülnek. Azt találtuk, hogy állandósulnak; a fájdalom ellenben mulandó.
A boldogság a nem ismeretlen akadályok legyőzéséből és a nem ismeretlen célok felé való törekvésből, valamint az öröm feletti elmélkedésből vagy az öröm megéléséből származik.
Az öröm szükséglete oly erős, hogy sok fájdalmat is képes elviselni érte az ember. Az öröm pozitív minőség. Ilyen a munka élvezete, egy jó könyv vagy egy jó barát; öröm, ha lekoptatjuk a bőrt a térdünkről, megmászván a Matterhornt, öröm a sanghai-i Bund zsivaja, vagy szerelmesünk kapualjból felhangzó füttye; az öröm nem más, mint kaland és remény és lelkesedés és az, hogy “egy szép napon megtanulok festeni”; öröm, ha egy jót eszünk, ha megcsókolunk egy csinos lányt, vagy ha egy jót blöffölünk a börzén. Öröm az, amit az ember élvezettel tesz; amin szívesen elmélkedik; amire jó visszaemlékezni; és néha még az is, ha olyan dolgokról beszél, amit – jól tudja – sohasem fog végrehajtani.
A fájdalom megléte fontos. Nem csak az öröm jelzi azt, hogy én élek, a fájdalom is ugyanezt jelenti. A megélt fájdalom csak egy érzés, ami tanít valamire. Semmi másról nem szól. És szükséges a fejlődéshez, mert általa teremtődik meg a megfelelő viszonyítási alap. Ebben a világban mind a nappalnak, mind az éjszakának megvan a maga helye, ideje, és a szerepe is; éppígy az örömnek és a fájdalomnak is.
A felnövő ember felhagy a játszással, látszólag lemond arról az örömtöbbletről, ami a játékból származik. De aki ismeri az ember lelki életét, az tudja, hogy talán semmi sem fogható ahhoz a nehézséghez, amit az örömről való lemondás jelent.