Vajon én könnyebben tudok-e majd búcsút mondani azoknak a gesztusoknak, amelyek az ifjúságot jelentik számomra? Vajon marad-e más választásom, mint hogy azután legalább utánozzam őket, és eme oktalan tevékenység számára biztonságos zugot találjak okos életemben? Mit számít, hogy mindez haszontalan játék? És mit számít, hogy ezt tudom? Vajon abbahagyom-e a játékot csak azért, mert hiábavaló?
Milan Kundera
1929. április 1. —
cseh–francia író, drámaíró, költő, esszéista
A gyenge tudjon erős lenni és elmenni, ha az erős túlságosan gyenge ahhoz, hogy a gyengének fájdalmat okozzon.
Az embernek sohasem szabad megengednie, hogy elragadják feltoluló, hebehurgya érzelmei.
Ráeszmélt, hogy a foglalkozása életének a véletlenjeihez fog tartozni. Hogy úgy lesz az életére ragasztva, mint egy nevetséges álszakáll.
A szerelem önmagunk elvesztett felének a sóvárgása.
Az igazi emberi jóság csak olyasvalaki iránt nyilvánulhat meg kristálytisztán és szabadon, aki semmiféle erőt nem képvisel.
Amikor a szív szól, az észnek nem illik akadékoskodnia.
A szerelem metafórával kezdődik. Azaz: a szerelem akkor kezdődik, amikor a nő bevési első szavát költői emlékezetünkbe.
Ahhoz, hogy a diák diplomát szerezzen, témát kell találnia a diplomamunkájához. A témák mennyisége végtelen, mert mindenről lehet értekezést írni. A teleírt lapok ott tornyosulnak a levéltárakban, melyek a temetőnél is szomorúbbak, mert oda még a halottak napján sem teszi be senki a lábát.
Aki folyvást “valahova följebb” törekszik, annak számolnia kell azzal, hogy egy napon elszédül.
Elképzelem, mit érez két ember, mikor hosszú évek után találkoznak. Azelőtt sűrűn érintkeztek, tehát azt hiszik, azonos tapasztalat, azonos emlékek fűzik össze őket. Azonos emlékek? Itt kezdődik a félreértés: nem azonosak az emlékeik; mindketten két-három szituációt őriznek a múltból, de ki-ki a sajátjait; emlékeik nem hasonlítanak; semmi közük egymáshoz; még csak mennyiségileg sem mérhetők össze: egyikük jobban emlékszik a másikra, mint viszont; nem csupán mert az emlékezőtehetség egyénenként különböző (ez a magyarázat még mindkettőnek istenes), hanem (és ezt már kínosabb beismerni), mert nem egyformán fontosak egymásnak.
A folyó évszázadról évszázadra folyik, s a partján zajlanak az ember történetei. Zajlanak, hogy aztán holnap feledésbe merüljenek, s a folyó tovább folyjon.