A magányra nem az ellenségei ítélik az embert, hanem a barátai.
Milan Kundera
1929. április 1. —
cseh–francia író, drámaíró, költő, esszéista
Vajon én könnyebben tudok-e majd búcsút mondani azoknak a gesztusoknak, amelyek az ifjúságot jelentik számomra? Vajon marad-e más választásom, mint hogy azután legalább utánozzam őket, és eme oktalan tevékenység számára biztonságos zugot találjak okos életemben? Mit számít, hogy mindez haszontalan játék? És mit számít, hogy ezt tudom? Vajon abbahagyom-e a játékot csak azért, mert hiábavaló?
A gyenge tudjon erős lenni és elmenni, ha az erős túlságosan gyenge ahhoz, hogy a gyengének fájdalmat okozzon.
Az embernek sohasem szabad megengednie, hogy elragadják feltoluló, hebehurgya érzelmei.
Ráeszmélt, hogy a foglalkozása életének a véletlenjeihez fog tartozni. Hogy úgy lesz az életére ragasztva, mint egy nevetséges álszakáll.
A szerelem önmagunk elvesztett felének a sóvárgása.
Az igazi emberi jóság csak olyasvalaki iránt nyilvánulhat meg kristálytisztán és szabadon, aki semmiféle erőt nem képvisel.
Amikor a szív szól, az észnek nem illik akadékoskodnia.
A szerelem metafórával kezdődik. Azaz: a szerelem akkor kezdődik, amikor a nő bevési első szavát költői emlékezetünkbe.
Ahhoz, hogy a diák diplomát szerezzen, témát kell találnia a diplomamunkájához. A témák mennyisége végtelen, mert mindenről lehet értekezést írni. A teleírt lapok ott tornyosulnak a levéltárakban, melyek a temetőnél is szomorúbbak, mert oda még a halottak napján sem teszi be senki a lábát.