A szerelem önmagunk elvesztett felének a sóvárgása.
Az igazi emberi jóság csak olyasvalaki iránt nyilvánulhat meg kristálytisztán és szabadon, aki semmiféle erőt nem képvisel.
A szerelem metafórával kezdődik. Azaz: a szerelem akkor kezdődik, amikor a nő bevési első szavát költői emlékezetünkbe.
Ahhoz, hogy a diák diplomát szerezzen, témát kell találnia a diplomamunkájához. A témák mennyisége végtelen, mert mindenről lehet értekezést írni. A teleírt lapok ott tornyosulnak a levéltárakban, melyek a temetőnél is szomorúbbak, mert oda még a halottak napján sem teszi be senki a lábát.
Aki folyvást „valahova följebb” törekszik, annak számolnia kell azzal, hogy egy napon elszédül.
Elképzelem, mit érez két ember, mikor hosszú évek után találkoznak. Azelőtt sűrűn érintkeztek, tehát azt hiszik, azonos tapasztalat, azonos emlékek fűzik össze őket. Azonos emlékek? Itt kezdődik a félreértés: nem azonosak az emlékeik; mindketten két-három szituációt őriznek a múltból, de ki-ki a sajátjait; emlékeik nem hasonlítanak; semmi közük egymáshoz; még csak mennyiségileg sem mérhetők össze: egyikük jobban emlékszik a másikra, mint viszont; nem csupán mert az emlékezőtehetség egyénenként különböző (ez a magyarázat még mindkettőnek istenes), hanem (és ezt már kínosabb beismerni), mert nem egyformán fontosak egymásnak.
A folyó évszázadról évszázadra folyik, s a partján zajlanak az ember történetei. Zajlanak, hogy aztán holnap feledésbe merüljenek, s a folyó tovább folyjon.
Minden korok szerelmi költészetében a nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjék rá. A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb. Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadok, semmi jelentőségük nincs.
A kertben félhomály volt; a nappalt az estétől elválasztó pillanat; az égbolton ott állt a sápadt hold, a halottak házában égve felejtett lámpa.
A tulajdon fájdalmunk sem olyan nehéz, mint a valakivel, valakiért, valaki helyett érzett fájdalom, képzeletünk által megsokszorozódva, száz és száz visszhang által meghosszabbítva.
Akit együttérzésből szeretünk, azt nem szeretjük igazán.
Amikor gyerekként az Ószövetség Gustav Doré metszeteivel díszített ifjúsági változatát lapozgattam, megpillantottam benne a Jóistent, amint egy felhőn ül. Öreg férfi volt, láttam a szemét, orrát, hosszú szakállát, és arra gondoltam, hogy ha szája van, akkor ennie is kell. És ha eszik, akkor nyilván belei is vannak. E gondolattól azonban nyomban megrémültem, mert – bár családom nem volt vallásos – éreztem, hogy Isten beleiről képzelődni szentségtörés. A legcsekélyebb teológiai felkészültség nélkül tehát már gyerekként ösztönösen éreztem a szar és az Isten összeegyeztethetetlenségét, s innen a kétségem a keresztény antropológia alaptézise iránt, mely szerint Isten saját képére teremtette az embert.
Az ember élete egyszeri, ezért sohasem fogjuk tudni megállapítani, melyik döntésünk volt jó és melyik rossz. Az adott helyzetben csak egyszer dönthetünk, s nem adatott meg nekünk egy második, harmadik, negyedik élet, hogy különféle döntéseinket összehasonlíthassuk.
Te azt hiszed, hogy egyik hazugság olyan, mint a másik, és látszólag igazad is van. De nincs. Kitalálhatok bármit, bolondot űzhetek az emberekből, az orruknál fogva vezethetem őket, csirkefogó módjára viselkedhetek anélkül, hogy hazugnak érezném magam vagy hogy furdalna a lelkiismeretem; ezek a hazugságok, ha így akarod őket nevezni, én magam vagyok, olyan, amilyennek születtem, az ilyen hazugságokkal nem színlelek semmit, az ilyen hazugságokkal voltaképpen igazat mondok. De vannak dolgok, amelyekről nem tudok hazudni. Vannak dolgok, amelyeknek a velejéig hatoltam, amelyeknek felfogtam az értelmét, amelyeket szeretek és komolyan veszek. És itt nem ismerek tréfát. Ha itt hazudnék, önmagamat gyaláznám meg.
Ha az ember csak azért volna felelős, amiről tud, akkor az ostobák eleve mentesülnének minden bűn alól. Csakhogy, kedves Flajsmanom, az embernek kötelessége tudni. Az ember felelős a tudatlanságáért. A tudatlanság bűn.
Az emberi idő nem körben forog, hanem egyenes vonalban fut előre. Ez az oka, hogy az ember nem lehet boldog, mert a boldogság az ismétlődés utáni vágy.
Az ember értéke abban rejlik, amiben túlnő önmagán, amiben önmagán kívül létezik, abban, ami másokban megmarad belőle, és amit másoknak jelent.
Az „énnek” az egyedisége éppen abban rejlik, ami az emberről elképzelhetetlen. Elképzelni csak azt tudjuk, ami az emberekben egyforma, ami általános. Az egyéni „én” az, ami elüt az általánostól, ami tehát nem tételezhető fel, nem számítható ki előre, amit nekünk kell a másikban leleplezni, felfedni, meghódítani.
Minden iskolás gyerek végezhet a fizikaórán kísérleteket, hogy meggyőződjék bizonyos tudományos hipotézis valódisága felől. De az embernek, akinek csak egy élete van, nincs lehetősége kísérlettel ellenőrizni a hipotézist, s ezért sohasem fogja megtudni, hogy jól tette-e, amikor az érzelmeire hallgatott.