Ha a fájdalom elkerülésére törekszünk, az élet elől térünk ki.
David J. Lieberman
amerikai író
Az emberi lélek arra vágyik, hogy kiemelkedjen a tömegből, és fényével bevilágítsa a teremtést, lángra lobbantván a Végtelentől kapott parányi szikráját.
A munka nélkül tengődő emberek kevéssé meglepő módon nagyobb valószínűséggel szenvednek pszichológiai problémáktól és a stresszel összefüggő nyavalyáktól, amilyen a cukorbetegség, a szívinfarktus és az agyvérzés. És egyben a várható élettartamuk is kisebb.
Az emberek sokszor kockázatos viselkedésformákat reszkíroznak meg, csak hogy elevennek érezzék magukat. Jóllehet a társadalom mércéje szerint roppant sikeresnek számítanak, valamiféle hiányérzet tátong a bensőjükben; úgy érzik, hogy elszakadtak a lelküktől, és félhalottként tengetik mindennapjaikat. Így hát a halált is kockáztatják a pörgésért – a vágyott adrenalinhullámért – , csak hogy legalább az adott pillanatban eleveneknek érezhessék magukat.
Ha valaki lemond minden személyes felelősségéről, bizonyos területeken sikert arathat ugyan, ám az efféle boldogulás csak látszatgyőzelem.
A nehéz idők és tragikus események próbára teszik megküzdési készségeinket.
Önmagunk maradéktalan elfogadása biztosítja, hogy ne mások reakcióiból kelljen ráeszmélnünk saját fogyatékosságainkra.
Te felfigyeltél valaha arra az igazságra, hogy amint teljesen elfogadtad éned vagy életed egy aspektusát, többé nem érzed szükségét, hogy rejtegesd mások elől?
Az elfogadás nem passzivitás, hanem a változás csírája, hiszen aminek a puszta létét sem vagyunk hajlandók elfogadni, azon nem is léphetünk túl.
Ha tehetetlennek érezzük magunkat az ismeretlennel szemben, haragra gyúlunk, hogy tápláljuk a sorsunk feletti ellenőrzés illúzióját – még abban az esetben is, ha dühünk saját magunk ellen irányul.