A világot beoltanám sokszor, a vakcinám: szeress,
De máskor a világ olt be engem és senki nem keres.
Nem játszom el nektek, hogy a pajzsom nem reped,
Mert aki folyton karanténban él, végül magában reked.

Akinek lé határozza meg a tudatát, az csak törtet,
De ha szívből élsz is, jól vigyázz, mert az meg összetörhet.
Harcolj, hogyha fontos! A Félelmedet küzdd le!
De ha fehéren és feketén látsz csak, az élet neked szürke.

Az akaratod szabad, ez néha nagy teher,
De ajándék is, hogyha jót teszel.
A boldog életért tedd, amit tudsz!
Vigyáznod kell, merre indulsz,
Ahogy az életed végigéled,
Olyan lesz majd a végítélet:
Mélybe hullhatsz, mennybe juthatsz,
De csak magad felett uralkodhatsz.

Kell, hogy emlékezz minden álmodra,
Mert csak űrt hagy majd múltad számodra.
Hogyha félsz attól, mit most megtennél,
Tudd meg, hogy lesz jó, és nem vesztettél.

Új tavasz nem jön a télre, hullámunk partját elérte.
Néha még jó, ahogy nézel, a megszokás tart erős kézzel.
Tévedés volt itt keresnem társat, de új útra leltem.
Az emlékek szépek, de mára kiégtél.
Mondd, mi is vár, ha nincs szerelem, de nincs vége.

Itt, ahol ipari közhely a “szeretlek”, de én erős hittel hiszek a hatalmas erőben, amit a szerelem adhat itt benn, hogy tűzön és vízen át óvjam gyönyörű angyalát.