A jövő nincs kőbe vésve.
Hősök
A gyermek ártatlanul születik, és vonzza őt a jó. Miért választják hát oly sokan a rossz utat? Miért járnak egyesek a sötétség útján, míg mások a fényt választják? Az akarat vagy a végzet miatt? Remélhetjük-e, hogy valaha is megértjük a lelkünket formáló erőt? Hogy megküzdhessünk a gonosszal, ismernünk kell azt. Vissza kell utaznunk az időben, hogy megleljük az elágazást, melynél elválik, kiből lesz hős és kiből gonosz.
Az utazónak meg kell kérdenie: „Jó úton járok?” Számos út hosszú és kanyargós, tele olyanokkal, kik eltévelyedtek. Egyenesen haladnak saját útjukon, a sors vezetésével, s nem egy helyet keresnek, hanem egy rokon lelket. Mások összeállnak, s biztonságra lelnek egymás karjaiban. Egyesek eltávolodnak a csapástól, hogy elkerüljék a kísértés ösvényét. Ám azok, kik túlságosan a lábuk elé néznek, nem veszik észre, hova jutottak, és gyakran túlságosan meglepi őket a célállomás.
Generációk követik egymást, fiúk az apákat, lányok az anyákat, egyik a másik helyébe lép, elkövetve az elődök hibáit, átélve a győzelmeiket. De ha nem az ő útjukat akarjuk követni? Nem ugyanattól a félelemtől vagy vágytól vezérelve akarunk élni? Követendő vagy éppen elkerülendő példaként tekintünk rájuk? Úgy élünk, ahogy ők, mert ezt láttuk magunk előtt, vagy saját énképet kreálunk magunknak? De mi lesz, ha csalódunk a képben? Lecseréljük őket? Lecserélhetjük a szüleink képét, vagy a sors majd visszavezet minket arra az útra, vissza az otthon áldott melegéhez?
Van a jó és a gonosz. Helyes és helytelen. Hősök és gonoszak. Ha bölcsességgel vagyunk megáldva, olykor megláthatjuk a kettő közti résen a kiszűrődő fényt. Csendben várjuk ezt a pillanatot, amikor megértjük, amikor értelmetlen létünk értelmet nyer, és célunk felsejlik előttünk. Aki elég erős az őszinteséghez, arra saját képmása fog majd akkor visszatekinteni. Magunk teszünk tanúságot az élet kettősségéről. Hogy mindegyikőnk képes sötét -, és fényes tettekre is. Jóra és rosszra. Bármire és mindenre. Hogy sorsunkat, ahogy felé masírozunk, megváltoztathatják a döntések, amiket hozunk, a szeretet, amihez ragaszkodunk, és az ígéretek, amiket betartunk.
Bolygónkon közel 7 milliárd ember él. Mindegyikük más, mindegyikük egyedi. Mennyi az esélye annak, hogy ez így legyen? Miért van így? Pusztán a biológia, a fiziológia határozná meg a sokféleséget? Vajon gondolataink, emlékeink, tapasztalataink jelölik ki speciális helyünket? Vagy ennél többről van szó? Talán egy felsőbb akarat irányítja a teremtés véletlenszerűségét? Talán valami ismeretlen rejtőzik a lélekben, amely ott lapul mindegyikünkben, és ránk szabott kihívásokkal segít felfedeznünk, hogy kicsodák is vagyunk.
Az emlékezés az, ami elválaszt bennünket embernek. Mi vagyunk az egyetlen faj, aki foglalkozik a múlttal. Az emlékeink hangot adnak nekünk. Tanúskodnak a múltról, hogy mások tanulhassanak belőle, hogy ünnepelhessék sikereinket, és figyelmeztetve legyenek a hibáinktól. Sokféleképpen értelmezhetjük törékeny létezésünket, sokféleképpen adhatunk neki jelentést, de az emlékeink adják meg a célját, és adnak hozzá összefüggést. Itt találhatjuk az elképzelések, félelmek, szerelmek, megbánások egyéni tárházát.
Mind úgy hisszük, hogy mi magunk vagyunk saját sorsunk kovácsai, és képesek vagyunk megváltoztatni azt. De tényleg van választásunk felemelkedés és bukás közt? Vagy egy felsőbb hatalom irányít minket? Az evolúció az, ami kézen fogva vezet minket? A tudomány mutatja az irányt? Vagy Isten az, ki közbeavatkozik, és óv minket? Minden hencegés ellenére az emberiség szomorú kiváltsága, hogy képtelen megváltoztatni saját sikerének útját. Csak arra képes, hogy eldöntse, hogyan nézzen szembe a sors kihívásaival. Reméljük, lesz hozzá elég bátorsága.
Álmodunk a reményről, változásról, tűzről, szeretetről, halálról, és egyszer csak bekövetkezik. Az álom valóra válik, és végül a válasz az élet nagy kérdéseire úgy bukkan fel, mint felkelő nap a hegyek mögül. Oly sok küzdelem, hogy az értelmét, a célját megleljük, végül egymásban találjuk meg azt. A közös átélt mesébe illő és evilági élmények. Alapvető emberi vágy, hogy megtaláljuk a hozzánk tartozókat, hogy kötődjünk, és hogy érezzük szívünk mélyén, hogy nem vagyunk egyedül.
Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait? Amikor még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk, nem kutatnánk, nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt. Ez hát a késztetés: a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak a legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni?
amerikai filmsorozat
(2006-2010)