Magányba zár, fojt, fáj a szépség,
ha nem együtt látom veled.

Nem érzed, amit én – ez is fáj;
semmi se jó már nélküled.
Szeretném a szivembe tenni
lüktető, élő szivedet.

De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
megtartóbbak, mint minden karolás:
futnak arcomon, arcodon a ráncok

s majd fonalai őszülő hajaknak
tanítják, mi az összetartozás,
amelyet ketté Isten sem szakaszthat.

Fő tanácsom: találj vagy csinálj magadnak minél tökéletesebb, biztonságosabb szemellenzőt. Mert mégiscsak minden körülmények között előre és előre.

A múltat is teremteni kell… egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják… Valamirevaló múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el se megy; ködszerűen üli meg a tájat és az elmét.

Aki húsz év múltán nem látja hússzorta jobban a kedvese szépségét, az nem érdemelte meg az első látásra sem.

Egy asszonynak sem kívánom, hogy harmadévente lássa azt, akit szeret, s akkor is bujkálva, törvény és egyház átka elől! De minden asszonynak kívánom, érezze azt a szerelmet, amit csak az érezhet, aki így harmadévente láthatja azt, akit szeret.