Te vagy az életem legjobb része!
Stephenie Meyer
Te sokkal fontosabb vagy nekem, mint bármi más a világon. És te nekem adtad saját magadat. Ez sokkal több, mint amit megérdemlek, és ha ezen kívül is kapok tőled bármit, az csak még jobban felborítja az egyensúlyt kettőnk között.
Mit mondjak még, hogy higgy nekem? Nem álmodsz, halott sem vagy. Itt vagyok, és szeretlek. Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak. Mindig rád gondoltam, magam előtt láttam az arcod minden pillanatban, amíg távol voltam. Amikor azt mondtam, hogy már nem akarlak, az a legsötétebb szentségtörés volt.
Nekem te vagy az életem. Te vagy az egyetlen dolog az életemben, aminek az elvesztése fájdalmat okozna.
Te vagy az egyetlen nő, aki valaha is megérintette a szívemet. És az mindig a tiéd lesz.
Ha tudnék álmodni, én is rólad álmodnék. És nem szégyellném.
Ha az élet valóra váltja legmerészebb álmodat, akkor nincs mit megbánnod, ha ez az álom aztán véget ér.
Egész éjjel egymást bámultuk, arra szegezve a szemünket, amit egyikünk sem lett volna képes elveszíteni: a másikra.
– Én nem akarok elbúcsúzni tőled!
– Hát nem érted? Pontosan ez bizonyítja, hogy igazam van. Fontosabb vagy nekem, mint én neked, mert én meg tudom tenni (…). Ha az a helyes, hogy elbúcsúzzunk, akkor én inkább magamnak okozok fájdalmat, mint hogy neked ártsak, nehogy veszélybe sodorjalak!
Megígérem: ez az utolsó alkalom, hogy látsz engem. Nem fogok visszajönni. Soha többet nem teszlek ki annak, aminek eddig. Ott folytathatod az életedet, ahol abbahagytad, nem foglak zaklatni többet. Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna.
A köteléket, ami egymáshoz fűz minket, nem szakíthatta el sem a szétválás, sem a távolság, sem az idő. És nem számít, mennyivel különlegesebb, gyönyörűbb, okosabb vagy tökéletesebb nálam, ő is ugyanolyan visszavonhatatlanul megváltozott, mint én. Ahogy én mindörökre őhozzá tartozom, ugyanúgy ő is mindig az enyém lesz.
Finoman, rajongva csókolt meg. Megfeledkeztem a tömegről, a helyről, az időpontról, az okról… csak arra emlékeztem, hogy szeret, akar, és az övé vagyok.
Két keze közé fogta az arcomat. Elakadt a lélegzetem. Habozott – de nem a szokásos értelemben, emberi módon. Nem úgy, ahogy egy férfi hezitál, mielőtt megcsókol egy nőt, de szeretné előbb kipuhatolni, miként fog a nő reagálni. És nem úgy, amikor azért habozik, hogy meghosszabbítsa a pillanatot, a várakozás eszményi pillanatát, amely néha jobb, mint maga a csók. Edward azért habozott, hogy kipróbálja magát, hogy lássa, biztonságos-e a dolog, hogy megbizonyosodjék róla, még mindig ura önmagának.
Ha sikerülne palackoznunk a balszerencsédet, valóságos tömegpusztító fegyverre tennénk szert!
Bármiféle sporttal próbálkoztam, mindig alaposan beégtem, ön- és közveszélyesnek bizonyultam.
Kétségbeesetten megpróbáltam addig nyújtani, csavargatni az igazságot, míg úgy el nem görbült, hogy már hazugság lett belőle.
Azért félek, mert… hát szóval, nyilvánvaló okokból nem maradhatok mindig veled. És attól félek, hogy én veled akarok lenni, sokkal jobban vágyódom rá, mint szabadna.
Egész délelőtt attól rettegtem, hogy megint olyan érthetetlenül gyűlölködő pillantással fog majd méregetni. A lelkem egyik fele szeretett volna elébe állni és nekiszegezni a kérdést, mi baja van velem. Éjszaka, miközben álmatlanul forgolódtam az ágyamban, el is képzeltem, mit fogok mondani neki. De túl jól ismerem magamat, és egy pillanatig sem gondoltam komolyan, hogy csakugyan elébe mernék állni. Hozzám képest a Gyáva Oroszlán maga a Terminátor.
Kihúztam magam, és elindultam, hogy szembenézzek a sorsommal – miközben a végzetem rendíthetetlenül jött mellettem.
Olyasmi volt ez is, amilyen az eddigi egész életem – sosem voltam elég erős ahhoz, hogy megküzdjek a rajtam kívülálló dolgokkal, hogy megtámadjam vagy lehagyjam ellenségeimet. Hogy elkerüljem a fájdalmat. Mindig emberi voltam és gyenge, s az egyetlen dolog, amire képes voltam, az a kitartás. Az állhatatosság. A túlélés. Mostanáig ez elég volt. Ma is elegendőnek kell lennie. Kibírom, amíg a segítség meg nem érkezik.
1973. december 24. -
amerikai írónő