Mindenütt rossz, de legrosszabb otthon.
Otthon idézetek
Behunyt szemmel élvezem az ízét, és hirtelen otthon érzem magam. Azon a csodálatos helyen, amit újra láthattam, nem számít, milyen rövid időre, és végre rádöbbenek, hogy az otthon nem csak egyetlen hely lehet. Az otthon ott van, ahol megteremtem magamnak.
Budapesten soha nem éreztem magam igazán otthon.
A baj abban van, hogy volt egy ideális elképzelés bennem, még kisgyerekként, és azt magától értetődően elveszítettem, de soha nem gyógyultam meg a veszteségtől, hogy Gyula az én városom. Kisgyerekkoromban nagyon szerettem Gyulát, rajongtam érte. Aztán amikor megértettem, Gyula micsoda, összetörtem. És nem gyógyultam meg, nem is fogok. S aránylag keveset segít, hogy ebben a városban, az egyedüliben, ahová egykor tartoztam, ahol otthon éreztem magam, semmiféle nyomot nem sikerült hagynom, mint művész. Amerikában vagy Japánban, Spanyolországban vagy Németországban jobban ismernek, mint Gyulán. Nem fáj ez, csak nem segít. Meg őszintén szólva: nem értem.
[…]
… ez volt az egyetlen hely, ahová tartoztam valaha, a többihez nem tartoztam soha, mindig idegen voltam ezeken a helyeken.
Az otthon ott van, ahol nincs rohanás. Az otthon ott van, ahol a külső kényszer elvileg enyhül, esetleg teljesen megszűnik.
Milánói könyvtárszobám a heverővel, a kandallóval meg a fal mentén húzódó könyvespolccal a nyugalom szigete.
Ahol nincs otthon az ember, ott nincs kedv. És ahol nincs kedv, ott nincs élet és nincs gyermek. És ahol, ezek nincsenek, ott nincs semmi a világon.
Tudod, milyen az, amikor egy ház üres? Félelmetes az. Az ember áll benne és érzi, hogy a ház nem él. Halott. Üres.
Egy Házam van, annak az Égbolt a teteje,
padló a végtelen Föld, falak nincsenek.
Apám a Nap, Hold Anyám, Csillagok a gyermekek,
határtalan horgolják illatok a kertemet.
Túl tágas és izgalmas hely a világ ahhoz, hogy egyetlen helyen legyünk otthon benne, ha ugyan mi vagyunk otthon valahol, s nem az otthon van bennünk, amit kicsomagolunk hol itt, hol ott, többé vagy kevésbé.
Ó, csend! Vidéki öröm hazája!
Hogy vethettem meg egykor annyira én!
Magát az ember a városokba zárja,
hol csőcselék tolong a ház küszöbén.
Nem akarok hazug módon álszenteskedni: nem volt honvágyam, hiszen ott van az otthon, ahol dolgozhat, boldogulhat az ember, ahol sikeres és örömteli életet él, nem bántják fölöslegesen, és jól érzi magát.
Szülőként muszáj tudnia mindenkinek, hogy mi a valódi érzelmi helyzet abban a lakásban, amelyhez mindenki táskájában ott a lakáskulcs.
Megérti, uram, megérti, mit jelent az, ha valakinek már nincs hová mennie? (…) Mert hiszen mindenkinek kell, hogy legalább egy utolsó menedéke legyen!
Az otthon nem csak tégla meg malter, (…) hanem egy érzés is. Az érzés, hogy tartozunk valahová és persze a szereteté, egy jobb jövőé, a reményé.
Egy ház nem otthon, ha a gyerekeknek és a kutyáknak tilos bemenni a nappaliszobába.
Otthonod ott van, ahol a motorod elég hosszú ideig áll ahhoz, hogy néhány csepp olajat hagyjon a földön.
Szeretni valakit olyan, mint beköltözni egy házba. (…) Az elején az ember beleszeret az újba, minden reggel rácsodálkozik, hogy mindez az övé, és közben fél is egyszerre, hogy valaki hirtelen beront az ajtón, és közli, hogy súlyos félreértés történt, és igazából nem lakhat az ember ilyen remek körülmények között. De ahogy telnek az évek, megkopik a homlokzat, itt-ott megrepedezik a fa, és az ember elkezdi nem azért szeretni a házat, mert olyan tökéletes, hanem éppen azért a sok apróságért, amik miatt nem az. Megismeri az épület minden zegét-zugát. Megtanulja, hogyan lehet elkerülni, hogy a kulcs beragadjon a zárba, ha hideg van. Melyik parketta hajlik meg kissé, ha az ember ránehezedik, és pontosan hogyan kell kinyitni a szekrényajtót, hogy ne nyikorogjon. Ezek azok, ez a sok apró titok, amitől a ház az ember otthona lesz.
Arra vágyom, mint minden ember, hogy otthon legyek, bárhol találom is magam.
