Azok tulajdonképpen a sekélyesek, akik életükben csak egyetlenegyszer szeretnek. Amit ők állhatatosságnak vagy hűségnek neveznek, én azt inkább a közöny tunyaságának vagy képzelethiánynak nevezném. A hűség az érzelmi életben ugyanaz, ami a következetesség az értelmi életben: egyszerűen a tehetetlenség bevallása. Hűség! (…) A birtoklás szenvedélye hozza létre. Hány dolog van, melyet félredobnánk, ha nem félnénk, hogy mások fölkapják!

Az élet célja az, hogy kifejlesszük önmagunkat. Hiánytalanul meg-megvalósítani természetünket – ez itten mindannyiunknak rendeltetése. Az emberek manapság félnek önmaguktól. Elfelejtették az első és legnagyobb kötelességüket, azt a kötelességet, mellyel önmaguknak tartoznak. Természetesen irgalmasok. Táplálják az éhezőt, ruházzák a koldust. De tulajdon lelkük koplal és meztelen. A bátorságot többé nem ismeri az emberi nem. Talán sohase is voltunk igazán bátrak. A társadalomtól való rettegés, mely az erkölcs alapja, az Istentől való rettegés, mely a vallás titka – ez a két dolog kormányoz bennünket.