A kozmoszban korántsem a zűrzavar uralkodik. Már maga a kozmosz szó is rendet jelent. Ám ez nem olyasfajta rend, amit az emberi elme valaha is megérthet – jóllehet olykor futó képet kaphat róla.
Véletlenek márpedig nincsenek, ahogyan olyan események és dolgok sem, melyek önmagukban és minden mástól függetlenül, elszigetelten léteznének.
A boldogtalanság elsődleges oka sosem az adott élethelyzetben keresendő, hanem a róla alkotott gondolataidban.
Négy szó hordozza az élet művészetének titkát, minden siker és boldogság titkát: egynek lenni az élettel. Egynek lenni az élettel azt jelenti: egynek lenni a mosttal. Ebben az esetben felismered, hogy nem te éled az életedet, hanem az élet él rajtad keresztül. Az élet a táncos, te pedig a tánc vagy.
A harag vagy a megbántottság óriási mértékben erősíti az egót azzal, hogy növeli az elkülönültségtudatot, hangsúlyozza a többiek másságát, és megteremti a „nekem van igazam” látszólag megtámadhatatlan, erődítményszerű, mentális „hadállását”. Ha látnád a testedben lezajló élettani változásokat, amelyek e negatív állapot valamelyikébe kerülve benned lezajlanak; ha tudnád, hogy azok miként befolyásolják a szíved, az emésztő- és az immunrendszered működését és számtalan egyéb testi funkciódat, akkor a napnál világosabb lenne számodra, hogy ezek az állapotok valójában kórosak: a szenvedésnek s nem az élvezetnek a formái.
Sok gyerek táplál haragot és neheztelést a szülei iránt, aminek az oka gyakran a kapcsolatuk hiteltelensége. A gyerek mélyen vágyik arra, hogy a szülő ott legyen számára, méghozzá emberi lényként, s nem holmi szerepként – függetlenül attól, hogy azt a szerepet a szülő mennyire lelkiismeretesen játssza.
A tudatosság: jelenlét; és kizárólag a jelenlét képes feloldani a benned lévő tudattalan múltat.
Minél nagyobb mértékben azonosulnak az emberek az éppen játszott szerepükkel, kapcsolataik annál kevésbé lesznek valódiak.
Csak olyan ritka lények, mint Buddha vagy Jézus látták meg a kaszt vagy társadalmi osztály alapvető jelentéktelenségét; ismerték fel, hogy az valójában formával való azonosulás, s hogy a kondicionálttal és az időlegessel való ilyen azonosulás elhomályosítja a minden egyes emberi lényben ott ragyogó kondicionálatlan és örökkévaló fényét.
A hagyományos szerelemfogalom vonatkozásában a spanyol nyelv a legőszintébb: te quiero azt jelenti, hogy „akarlak”, és azt is, hogy „szeretlek”. A szeretlekre használt másik kifejezést – te amo –, ami nem hordozza ezt a kettősséget, ritkán használják, talán mert az igazi szeretet is épp oly ritka.
A spirituális föleszmélés: tisztán látni, hogy amit érzékelek, megtapasztalok, gondolok vagy érzek, az végső soron nem az, aki vagyok; hogy nem találhatom meg magamat a folyamatosan elenyésző dolgokban.
Egyenlőségjelet tenni a megöregedésre, elhervadásra és halálra ítéltetett, fizikailag érzékelt test és az „én” közé: minden esetben – előbb vagy utóbb – szenvedéshez vezet.
Ha éberen elmerengsz egy virág, kristály vagy madár láttán, anélkül, hogy azt gondolatban megneveznéd, számodra az a formamentesbe nyíló ablakká válik. Megnyílik egy belső „rés” – ha mégoly csöppnyi és tünékeny is –, amely a lélek világával teremt összeköttetést.
Kizárólag tudatosság révén láthatod a szituációt vagy a személyt a maga teljességében, ahelyett, hogy egyetlen, korlátozott nézőpontot tennél magadévá.
„Boldogok a lélekben szegények – mondta Jézus –, mert övék a mennyek országa.” Mit jelent a „lélekben szegények” kifejezés? Azt, hogy nincs belső teher, nincsenek azonosulások. Sem dolgokkal, sem olyan mentális fogalmakkal, amelyekben éntudat lenne. És mi a „mennyek országa”? A Lét egyszerű, ám mély öröme, ami akkor található meg, ha elengeded az azonosulásokat, és „lélekben szegénnyé” válsz.
A betegség erősítheti, de gyengítheti is az egót. Ha panaszkodsz, önsajnálatot érzel vagy bosszankodsz amiatt, hogy beteg vagy, akkor az egód erősebbé válik.
Félelem, szorongás, harag, neheztelés, szomorúság, gyűlölet vagy intenzív ellenszenv, féltékenység és irigység. Ezek mind megszakítják a testben zajló energiaáramlást, befolyásolják a szív és az immunrendszer működését, az emésztést, a hormontermelést stb.
A mögöttes érzelem, ami az ego minden tevékenységét irányítja: a félelem. A „senkinek levéstől” való félelem, a nem létezéstől, a haláltól való félelem.
Amit általában „szerelembe esésnek” neveznek, az a legtöbb esetben az egós akarás és követelés fölerősödése. Függőség alakul ki benned a másik személlyel kapcsolatban, pontosabban az illetőről általad alkotott képpel kapcsolatban.
Ha az emberi elme struktúrái változatlanok maradnak, akkor végül újra és újra alapvetően ugyanazt a világot, ugyanazokat a gonoszságokat, ugyanazt a működészavart teremtjük újra.