Eckhart Tolle

Eckhart Tolle

1948. február 16. -

német származású kanadai író, előadó, spirituális tanító

Milyen gyorsan is alkotunk véleményt egy-egy emberről, s jutunk velük kapcsolatban ilyen-olyan következtetésre! Az egós elmét elégedettség tölti el, amikor címkét ragaszthat egy másik emberi lényre, hogy így fogalmi identitást adjon neki, amikor kinyilvánítja fölötte igaznak vélt ítéletét.

A teljesen váratlan, közelgő halál hatalmas sokkja úgy hathat rád, hogy következtében a tudatosságod teljesen felhagy a formával való azonosulásával. A testi halál előtti utolsó, néhány pillanatban, és meghalás közben, önmagadat formamentes tudatosságként tapasztalod meg. Hirtelen nincs többé félelem, csak lelki béke, és annak a tudása, hogy „minden rendben”, s hogy a halál csupán egy forma feloldódása. Ekkor rájössz, hogy a halál végső soron illúzió. Ugyanúgy illúzió, mint a forma, amellyel azonosultál.

Tetszik nekem Buddha egyszerű meghatározása: a megvilágosodás a szenvedés vége. Ebben ugyebár nincs semmi emberfölötti. Definícióként ez természetesen így nem elegendő, hiszen csak azt közli, hogy mi nem a megvilágosodás, azaz a nem szenvedés. De mi marad, amikor nincs többé szenvedés? Buddha erről nem szól, és ez annyit jelent, hogy erre neked magadnak kell rájönnöd.

Az Isten szó zárt fogalommá vált. Abban a pillanatban, ahogy az emberek ezt a szót kimondják, elméjükben egy mentális képet alkotnak. Lehet ugyan, hogy már nem egy fehér szakállú öregemberről, de még mindig egy rajtuk kívül álló valakiről vagy valamiről – és szinte mindig egy hímnemű valakiről vagy valamiről.

Bocsásd meg magadnak, hogy nem érted még el a tartós lelki béke állapotát! Abban a pillanatban, ahogy teljesen elfogadod békétlenségedet, az békévé változik! Minden, amit tökéletesen elfogadsz, az odajuttat: a lelki béke állapotába visz. Ez a megadás csodája.

A félelem pszichológiai állapota elválik bármilyen konkrét, valódi, azonnali veszélytől. Ez több formában jelentkezett: kényelmetlenségérzetként, aggodalomként, szorongásként, idegességként, feszültségként, rettegésként, fóbiaként stb. Ez a fajta pszichológiai félelem mindig valami olyasmivel kapcsolatos, ami megtörténhet, s nem olyannal, ami éppen most történik. Te itt és most vagy, elméd pedig a jövőben. Ez „szorongásszakadékot” szül.

Amint megértetted az alapelvet, hogy a benned zajló események megfigyelőjeként légy jelen – és ezt a megtapasztalás révén „érted meg” –, birtokodba került az átalakulást szolgáló leghatékonyabb eszköz.

Az elme soha nem találhatja meg a megoldást, és nem is engedheti meg neked, hogy te megtaláld, mert ő önmaga lényegi része a „problémának”. Képzelj el egy rendőrtisztet, aki megpróbál elfogni egy gyújtogatót, miközben ő maga a gyújtogató! Nem szabadulhatsz meg ettől a fájdalomtól, amíg föl nem hagysz azzal, hogy éntudatodat az elméddel, vagyis az egóddal való azonosulásból származtasd.

Az állatok még mindig egységben élnek a teljességgel, nem veszítették el azt. Mélyen gyökereznek a létben. Ők nem teremtik meg a problémák világát, egyek az élettel. Mi, emberek pedig elrekesztettük magunkat az élettől, gondolati képünk van az énről, amelyet sorompó választ el a világ többi részétől. Mert ott van a másik emberi lény, és ez rettenetes elképzelés. Életünket a „szükségünk van a többiekre, de félünk tőlük” elve vezérli. A másik ember mentális megakoncepció.

Sok ember annyira be van börtönözve az elméjébe, hogy számukra a természet szépsége gyakorlatilag nem is létezik. Lehet, hogy azt mondják: „Milyen szép virág!”, ám esetükben ez csak egy gépies, gondolati címkézés. Mivel nincsenek csöndben, nincsenek jelen, nem is látják igazán a virágot, nem érzik a lényegét, a szentségét; ahogy önmagukat sem ismerik, saját lényegüket és saját szentségüket sem érzik.

Megfelelően használva, az elme elsőrangú eszköz! Helytelen használattal azonban rendkívül rombolóvá válik! Pontosabban fogalmazva: nem is elsősorban arról van szó, hogy rosszul használod az elmédet, hanem hogy egyáltalán nem használod. Ő használ Téged!

Tested reagál az elmédre: ez a válaszreakció az érzelem. Minél jobban azonosulsz gondolkodásoddal, rokonszenveiddel és ellenszenveiddel, ítéleteiddel és értelmezéseiddel – tehát minél kevésbé vagy jelen figyelő tudatosságként –, annál erősebb lesz az érzelmi energiatöltés, függetlenül attól, hogy ennek tudatában vagy-e, vagy sem. Ha képtelen vagy átérezni az érzéseidet, ha elszigetelődtél tőlük, akkor végül tisztán fizikai szinten fogod megtapasztalni őket, testi probléma, illetve tünet formájában.