A legnagyobb babonáink egyike az elme különválasztása a testtől. Ez nem azt jelenti, hogy be kellene ismernünk: csak test vagyunk, semmi több; azt jelenti, hogy egészen új elképzelést kell alkotnunk a testről. Mert ha a test külön való az elmétől, akkor az nem más, csak amolyan porhüvely. Ha azonban elválaszthatatlan az elmétől, a test már egészen mást jelent, és még nincs megfelelő szavunk egy egyszerre szellemi és anyagi világ megnevezésére.

A fizikai világ millió vibrálás – de mi az, ami rezeg, lüktet? A szemnek a szín, a fülnek a hang, az orrnak az illat, az ujjaknak az érintés. Ezek csak különböző nyelvek egyetlen dolog leírására, az érzékelés különböző minőségei, a tudatosság különböző dimenziói. “Mi az, aminek ezek eltérő formái?” – a kérdés értelmetlennek tűnik. Ami a szemnek a fény, az a fülnek a hang. Nekem úgy tűnik, az érzékek nem egy közös dolog kifejezésmódjai, formái, dimenziói, hanem egymásé, mintegy kört alkotva. Ha jobban megfigyeljük, az alak színné változik, a szín rezgéssé, a rezgés hanggá, a hang illattá, az illat ízzé, az íz tapintássá, a tapintás ismét alakká.

Ahhoz, hogy megértsük, hallgatnunk kell a zenét. Ám mihelyst arra gondolunk közben, hogy “éppen zenét hallgatok”, már nem is hallgatunk semmit.

Örökösen “meghódítjuk” a természetet, a teret, hegyeket, sivatagokat, baktériumokat és rovarokat, ahelyett hogy megtanulnánk, hogyan lehet egy harmonikus rendszerben együttműködni velük.

A zen nem keveri össze a szellemiséget azzal, hogy valaki Istenről gondolkodik krumplipucolás közben. A zen szellemiség csak a krumpli pucolása.