Ne engedd, hogy vágyakozva senyvedjek,
mint aki elfelejtett Téged.
Ne meditáljon! Legyen!
Ne gondolja azt, hogy van! Legyen!
Ne gondolkozzék a létről! Ön az.
Koncentrációra szeretnél szert tenni? Akkor soha ne törődj azzal, mi történik a testtel.
A bölcs ember számára, aki önmagába alámerülve megismerte Önmagát, Önmagán kívül nincs más, amit meg kellene ismernie.
A boldogság a világ egyetlen tárgyában sem lelhető fel – tudatlanságunk miatt [mégis] azt képzeljük, hogy a tárgyakból boldogságot meríthetünk.
A valódi spirituális fejlődésben nem létezik az idő tényezője.
A szenvedés elmúlik, amint feladjuk hogy fizikai szempontból nézzük a dolgokat.
Valójában nem az emberen múlik az, hogy erre vagy arra a helyre megy-e, vagy akár feladja-e kötelmeit, vagy sem. Mindezeket a sors szabályozza.
A beszéd csupán arra szolgál, hogy az egyik ember át tudja adni gondolatait a másiknak. Csak akkor lép működésbe, ha a gondolatok már megjelentek. A különféle gondolatok az „én”-gondolat megjelenését követően jelentkeznek, s így minden beszélgetés gyökere az „én”-gondolat. Ha az emberek mellőznék a gondolkozást, a csend egyetemes nyelvén keresztül érthetnék meg egymást. A csend örökbeszélő . A csend a nyelv szüntelen folyama, melyet éppen a beszéd szakít meg.
Mindenki egy bizonyos tervnek megfelelően jelenik meg ezen a világon, s akár cselekvőnek tekinti magát, akár nem, a terv szükségképpen megvalósul.
Az elmét csak a „Ki vagyok én?” kérdésének vizsgálatával lehet lecsillapítani. A „Ki vagyok én?” gondolata a többi gondolat elpusztítása után ugyanúgy elpusztul, mint a halotti máglya piszkálgatására szolgáló bot. Ha mégis más gondolatok merülnének fel az emberben, akkor ahelyett, hogy megpróbálná végiggondolni őket, vizsgálja meg: „Kinek jutnak ezek az eszébe?” Mit számít, hogy milyen sok gondolat bukkan fel benne!? Ha abban a pillanatban, amikor az adott gondolat eszébe jut, az ember éberen megvizsgálja: „Kinek jutott ez az eszébe?”, arra a következtetésre kell jutnia: „Nekem.” Ha pedig az ember ekkor felteszi magának a kérdést: „És én ki vagyok?”, akkor az elme visszatér forrásához [az Önvalóhoz] , és a felmerülő gondolatól is elcsitul. A kitartó gyakorlás során az elme egyre inkább képessé válik arra, hogy belemerüljön forrásába.
Talán csak nem szorul rá arra, hogy saját otthonában megmutassák önnek az utat? Az út önben van.
Az az elképzelés, hogy van egy cél, és ahhoz egy ösvény vezet, helytelen. A cél és béke mindig mi vagyunk. Megszabadulni attól a gondolattól, hogy nem vagyunk azonosak a békével: ez minden, amire szükség van.
A mélyalvásban az embernek nincsen semmije, ideértve saját testét is. Ahelyett [azonban], hogy ekkor boldogtalan lenne, maradéktalanul boldog. Mindenki vágyik arra, hogy mélyen aludjon. [Márpedig] ebből az következik, hogy a boldogság az emberben rejlik, és nem külső okoknak köszönhető . Az embernek meg kell valósítania önmagát, hogy hozzáférhessen a zavartalan boldogság tárházához.
Az álom-állapot és az ébrenléti állapot között semmi különbség nincs azon kívül, hogy míg az álom rövid, az ébrenlét hosszú. Mindkettő az elme eredménye. Minthogy az ébrenléti állapot hosszú, azt hisszük, hogy ez a mi valóságos állapotunk.
Minden, ami elménket kifelé irányítja, nem spirituális; minden, ami befelé, spirituális.