Egy illatról bevillan egy hangulat
Az agyamban újra él a pillanat
Másodpercek alatt ugrom éveket
Mikor minden mozgott és lélegzett.
Ígérd meg, hogy sosem felejtesz el, mert ha arra gondolok, hogy elfelejtesz, akkor inkább nem megyek sehova.
Komoly munka megérteni és felnevelni a bennünk lakozó, sérülékeny gyereket, de sosem késő boldog gyerekkort teremteni magunknak. Legalább utólag.
A legijesztőbb, ha elérkezik az a kor, amikor már nincs tanú. Elmentek, elvitték a korszakok, homály fed bizonyos eseményeket, amelyeket már soha senkitől sem kérdezhetünk meg. Persze kis emberek kis eseményeit, de azok életéből tevődik össze a nagy, az egész.
Elfelejteni semmit sem tudok, megbocsátani azonban mindent.
Azt mondják, az eszmére emlékezzünk, ne az emberre, mert az ember elbukhat. Őt talán elfogják, kivégzik és elfelejtik, de az eszme négyszáz évvel később is megváltoztathatja a világot.
Amikor az emlékeink felülmúlják az álmainkat, megöregedtünk.
Az emlékeink mi magunk vagyunk… aki nem képes emlékezni, emlékeit megőrizni, az megnyomorodott lélek, szerencsétlen. Aki érzelmek nélkül él át mindent, a végén belül üres marad. Az emlékeink elkísérnek bennünket egész életünkben, részünkké válnak, belénk vésődnek, megkövülnek, szilárdak, súlyosak lesznek.
Az idő nem irgalmaz az emberi szívnek, és kacagja szomorú küzdelmét az emlékért.
Az emlékeit vesztett fájdalom
néma, sötét órákhoz hasonló,
melyekben nincs madárdal,
csak tücsökciripelés.
Istenem, milyen hamar itt lesz az idő, amikor többé nem látom, nem hallom a határozott, megnyugtató lépteit a házban, nem találom az asztalon a virágait! És mit értem el eddig? Álmodoztam, ringatóztam az élvezetben, ahelyett, hogy megnyertem volna, hogy harcoltam volna érte, hogy örökre magamhoz vonzottam volna! Minden eszembe jutott, amit valaha az igaz szerelemről mondott, száz finom, figyelmeztető szó, száz csendes csábítás, ígéret talán. S én kezdtem velük valamit? Semmit! Semmit!
Ha elhagy valaki a szeretteid közül, lehet, hogy az arcát idővel elfelejted, de a hangja örökké veled marad. A hangja mindig ott lesz a fejedben.
Elég egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat, egy tárgy, egy ágroppanás, a szélnek a zizzenése, s az emlék felüti fejét, ránk néz, és olyan üdén, vidáman vagy szomorúan valódi, mint a jelen minden valósága.
Az emlékezet alig törődik az idővel, amely nem segít soha, és talán nem is tudja, hogy ő az Idő, és az ember fejében összevissza kapcsolja a kedves és kedvetlen, a szép és a csúnya, jó és kellemetlen eseményeket.
A csillagok bizony érdekelnek, s ha egyedül vagyok, szeretem is őket, hiszen személyes ismerőseim is vannak közöttük, akik emlékeztetnek vidám estékre, szomorú éjszakákra, utakra és emberekre, akik már elmúltak, akiknek leszakadt a csillaguk. Igen, ha egyedül vagyok, mert társaságban nem lehet csillagokkal beszélgetni, annak pedig elmúlt már az ideje, hogy kéz a kézben, valakivel kettesben nézzem a csillogó égi csodákat.
Szeretem a magányos utazásokat (…), mert ilyenkor emlékeim is velem utaznak, néha bent a kocsiban, de néha kint a mezők fölött, árnyékos erdőkben vagy a pocsolyák csillogásában, ahol egy-egy gólya tart őrséget olyan katonás tartásban, hogy csak az őrbódé hiányzik mellőle és a szuronyos puska a válláról.
Ők nem öregszenek, mint mi, megmaradottak,
Sok év rosszallása, vénkor nem bír velük,
Mikor a nap leáldoz, s ha felvirrad a nap,
Rájuk emlékezünk.
Emlékszem amikor először láttam Robert de Nirót egy buliban. Nem akartam lerohanni és kezet fogni vele, inkább távolról csodáltam. Később egy közös filmet készíttetünk, és ez fantasztikus volt.