A kép: a fény emléke,
melyet az árnyék őriz.
Az idő nem irgalmaz az emberi szívnek, és kacagja szomorú küzdelmét az emlékért.
Az emlékeit vesztett fájdalom
néma, sötét órákhoz hasonló,
melyekben nincs madárdal,
csak tücsökciripelés.
Istenem, milyen hamar itt lesz az idő, amikor többé nem látom, nem hallom a határozott, megnyugtató lépteit a házban, nem találom az asztalon a virágait! És mit értem el eddig? Álmodoztam, ringatóztam az élvezetben, ahelyett, hogy megnyertem volna, hogy harcoltam volna érte, hogy örökre magamhoz vonzottam volna! Minden eszembe jutott, amit valaha az igaz szerelemről mondott, száz finom, figyelmeztető szó, száz csendes csábítás, ígéret talán. S én kezdtem velük valamit? Semmit! Semmit!
Ha elhagy valaki a szeretteid közül, lehet, hogy az arcát idővel elfelejted, de a hangja örökké veled marad. A hangja mindig ott lesz a fejedben.
Elég egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat, egy tárgy, egy ágroppanás, a szélnek a zizzenése, s az emlék felüti fejét, ránk néz, és olyan üdén, vidáman vagy szomorúan valódi, mint a jelen minden valósága.
Az emlékezet alig törődik az idővel, amely nem segít soha, és talán nem is tudja, hogy ő az Idő, és az ember fejében összevissza kapcsolja a kedves és kedvetlen, a szép és a csúnya, jó és kellemetlen eseményeket.
A csillagok bizony érdekelnek, s ha egyedül vagyok, szeretem is őket, hiszen személyes ismerőseim is vannak közöttük, akik emlékeztetnek vidám estékre, szomorú éjszakákra, utakra és emberekre, akik már elmúltak, akiknek leszakadt a csillaguk. Igen, ha egyedül vagyok, mert társaságban nem lehet csillagokkal beszélgetni, annak pedig elmúlt már az ideje, hogy kéz a kézben, valakivel kettesben nézzem a csillogó égi csodákat.
Szeretem a magányos utazásokat (…), mert ilyenkor emlékeim is velem utaznak, néha bent a kocsiban, de néha kint a mezők fölött, árnyékos erdőkben vagy a pocsolyák csillogásában, ahol egy-egy gólya tart őrséget olyan katonás tartásban, hogy csak az őrbódé hiányzik mellőle és a szuronyos puska a válláról.
Ők nem öregszenek, mint mi, megmaradottak,
Sok év rosszallása, vénkor nem bír velük,
Mikor a nap leáldoz, s ha felvirrad a nap,
Rájuk emlékezünk.
Emlékszem amikor először láttam Robert de Nirót egy buliban. Nem akartam lerohanni és kezet fogni vele, inkább távolról csodáltam. Később egy közös filmet készíttetünk, és ez fantasztikus volt.
Az emlékeinkhez nem kell látni, azokat vakon is jól ismerjük.
Mint amikor sebektől vérzel,
De irgalmat nem kérsz mégsem.
Belül úgy hordod a múltat,
Bármi volt, nem tagadtad,
Törött és tépett szárnnyal, magányos angyal.
Olyan okosan van az embernek az agyműködése megszervezve, hogy a jó dolgokat megtartja – és talán egy kicsit ki is színezi természetesen -, a rossz dolgok meg elhomályosulnak az ember előtt. Talán azért, hogy a jó dolgok befogadására helyet adjon az agyában, mindenesetre ezért hálásnak kell lenni a természetnek.
Jó lett volna bizonyos dolgokra emlékezni és bizonyos dolgokat elfeledni, de nem lehetett, mert az idő életnyi pocsolyájában múlhatatlanul ott voltak tündéri szigetek és rothadó zátonyok, melyek egyszerre és egymás mellett mulatoztak, ha az emlékezet kinyitotta vaksi szemét.
Jólesik az elsüllyedt, öreg utakat megjárni, a fiatalság ragyogó útjait, és az álmokat, amelyek az örökkévalóságból jöttek, oda is szállnak vissza pihenni és boldognak lenni, mint a szeretetben megfürdött emberi lélek.
Nem lehetett megmozdulni ebben a csendben, ami elment és visszajött, mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha.
Ha az ember csak vissza tud emlékezni mindarra, amit látott, akkor már sosem henyél, igazában sosem magányos, és nincs többé egyedül.
Mély, bűvös bájjal részegítve jár át
a múlt, ha a jelenben éledő!