A művészek mindig azt hiszik, hogy jelentősen bele tudnak szólni a dolgokba, de lassan rájöttem, hogy semmi közöm semmihez. Imádkozhatsz bárkinek bármiről, egyik fülén be, másikon ki.

Kádárékban az volt a fantasztikus, hogy végül megszoktad őket. Elkezdtek puhítani, és ku*va jól érezték magukat az emberek. Nem kell gondolkodni, kenyered van, jobban élsz, mint az oláhok meg a lengyelek. Nemzeti öntudatod is volt, és nem kellett hozzá felragasztani a Nagy-Magyarországot a kocsira, mert azt érezted, hogy mi vagyunk a legfa*ább gyerekek ebben a buliban.

Nem tudom, mi a struktúrája ennek a mai világnak. Mert az egy elég érthető struktúra, hogy állnak előtted géppisztollyal, és te a másik oldalon vagy. De most? Nemcsak nálunk, hanem az egész világban. Hogy lehet elérni azt, hogy a hülye ember saját maga ellen döntsön? Mi a trükkje? Már nem tudom, melyik afrikai országban történt. Diktátor volt, jöttek a demokratikus választások. Megjegyeztem, hogy mi volt a plakátra írva, amit a diktátor hívei ragasztottak ki: “Az apámat is ő ölte meg, az anyámat is ő ölte meg, én mégis rá szavazok.” Hogy van ez? Az ember mindig hülye volt, tudom.

Kilenc unokám van, közülük az egyik kilenc hónapos, egy másik tíz hónapos, és néha ránk vannak lőcsölve. Megállapíthatom, hogy nem véletlen, hogy a fiataloknak van gyerekük. Mert annál fárasztóbb dolgot, mint egy kisgyerek után rohangálni, el sem tudok képzelni.

Rengeteget használok a magyarságból, de nem érzem magam magyarkodónak, én magyar vagyok. Mást érzek magyarkodónak.

Az önkéntes halál értelmetlen. Az ember előbb-utóbb úgyis meghal, akkor meg minek siettetni a dolgokat?