Mi marad az emberből halála után? Kell, hogy valahol tovább létezzen, ha nem is abban a formában, ahogyan addig. Örök lázadó az agy, a tudat – nem tud belenyugodni, hogy megsemmisül.

Azt szoktam mondani és írni, hogy “95 százalékos ateista vagyok”, ami azonban a valóságban egyre fogyó százalékot, arányt jelent. Lehet, még egy-két év és elérem a 99 százalékot, netán a százat is. Az Isten választása a könnyebbik út, mindenben. A világ keletkezése, a természet működése, a kozmosz törvényei stb. témákban mindig egyszerűbb azt mondani: egy isten teremtette, ő igazgatja, az ő akaratát követve mennek a dolgok. Aki filozofikusabb alkat, sőt egyáltalán, gondolkodó ember, az ne menjen ezen a könnyebb úton.

A legnagyobb opportunisták éppen a tükrök. Csak önmagukért léteznek, válogatás nélkül szolgálva mindenkit.

Mélyre zuhantam, olyan mélyre, hogy már minden szépnek tűnik, ha… nincs velem. (…) Ki kell húznom az életemből, összegyűrni, mint egy régen kifizetett számlát.

Az emlékeink mi magunk vagyunk… aki nem képes emlékezni, emlékeit megőrizni, az megnyomorodott lélek, szerencsétlen. Aki érzelmek nélkül él át mindent, a végén belül üres marad. Az emlékeink elkísérnek bennünket egész életünkben, részünkké válnak, belénk vésődnek, megkövülnek, szilárdak, súlyosak lesznek.

Kezdetben csak a szerelem van, ez mindent kitölt és – ahogy mondják – “elvakít”. (…) Aztán – az első tüske. Bármi lehet, nem fontos, mi. Ám a kétség növekedni kezd, rétegeződik, erősödik, mint a régi barlangok mélyén, a cseppenő víz cseppkövet épít, de maga-magát is építi lefelé, és eljön a pillanat, bár ez évekig tart, míg összeér a két oszlop. Kiábrándulás, kétség, gyűlölet-rétegek kövesednek egymásra. Végül semmi sem marad az emberben.