Minden családban (…) többféle múlt emléke keveredik, melyet a családi értelmezés fűz egybe.
Emlékezés idézetek
A családi idő addig terjed, amíg az emlékezet elér.
A tegnapi nap a halottaké s az emlékezésé volt. A csendes temetők felékesültek. Az ősztől letarolt sírhalmokon melegítő világító mécsek égtek, koszorúk feküdtek. (…) Aztán, öregbedett az este, kialudtak a mécsek. Az emlékezők serege hazatért… Egy esztendeig ismét éjszaka lesz a temetőben.
Az életem lemeze fordul.
(…)
Van, ahol reccsen és zörög,
van, ahol ugrik, túlpörög,
megcsuklik a hang egy karcolásban,
s remeg az ív,
kihagy a szó,
kihagy a szív.
Soha nem próbáltam elzárni a múlt emlékeit, még ha némelyik fájdalmas is. Nem értem azokat az embereket, akik elrejtőznek a múltjuk elől. Minden, amit átélsz, segít abban, hogy azzá válj, aki most vagy.
Azt szokta mondani a nejem, hogy borzasztó agyam van, nem felejtek. Ugyanakkor évtizedekre visszamenőleg emlékszem dolgokra, amelyek számomra valami miatt fontosak.
Játékokat nem lehetett elfelejteni, se a veréseket. Legjobban nem lehet a szenvedéseket. De az örömöket is tartogatja az ember.
A múltat olyan sokszor szűrjük át az emlékeinken, hogy nem biztos, hogy csak a valóság marad fenn a szitán, valószínűleg inkább az, ahogy látni szerettük volna, illetve ami számunkra fontos volt.
A karma egyszerre jelent cselekvést és emlékezést. Nincs emlékezés cselekvés nélkül, és nincs cselekvés emlékezés nélkül.
Az emlékezet foltos, mintha a filmet nem belemártották volna az előhívóba, csak ráspriccelték volna.
Kiemelheted az embereket a gettóból, ahol fölnőttek, de nem fogják elfelejteni, honnan jöttek.
Addig, amíg lesznek emberek, emlékeznek szavakra és szavak kombinációira. Semmi sem él túl egy pusztulást, csak a költészet és a dalok.
Amikor a hetvenhetedik születésnapomon nagyon egyedül éreztem magam és semmi olyan érdemesnek vagy érdekesnek mondható feladatot nem láttam, amiért érdemes lenne élni, elhatároztam, hogy az évek folyamán papírra vetett firkálásaimból megpróbálok egy „memoár”-t összeállítani. Igyekeztem őszintén írni a történésekről, bár lehet, hogy az évek múlásával az emlékek és az események megszépültek vagy eltorzultak, talán feledésbe merültek – de ami lényeges volt, az megmaradt.
Azt szeretném, hogy ne úgy emlékezzenek rám, mint a világ legnagyobb játékosára, háromszoros világbajnokra vagy gólkirályra, hanem mint jó emberre.
Az emlékek ápolása a folyamatosság érzését és tudatát adja; a múlt beépítése a jelenbe és a gyermekeken át a jövőbe. A gyökértelenség a mai ember egyik nagy baja, sérülékennyé teszi „énünket”. Beszéljünk azokról, akik meghaltak, hogyan éltek, milyenek voltak, hogyan gondolkoztak, miben hittek, mit „tettek” az életükkel, mit hagytak a következő nemzedékre.
A jó emlékek második esélyt adnak a boldogságra.
Senki, aki ismerte Dianát, soha nem fogja elfelejteni őt. Ugyanez igaz arra a több millió emberre is, akik bár soha nem találkoztak vele, közel érezték magukhoz.
Szeretettel tekintek vissza a múltra, és kész vagyok a régi tapasztalatokból okulni. Nincs jó vagy rossz, helyes vagy helytelen. A múlt lezárult, végérvényesen. Számomra csak a jelen létezik.
A halálos ágyamon nem az általam aláírt törvényjavaslatokra fogok emlékezni, sem a beszédeimre, még arra sem, hogy elnyertem a Nobel-békedíjat. Arra fogok visszaemlékezni, hogy megfogtam a lányaim kezét, és elmentem velük sétálni a parkba.
