Egyetlenegy valamivel kacérkodom. A reinkarnációval. Mert nem igaz, hogy nincs folytatás, az lehetetlen. Kell, hogy legyen, a világ nem szűnhet meg. Én fű szeretnék lenni, mert az kinő, levághatják, letaposhatják, akkor is kinő.

Fiatal kolléganőim, tudom, iszonyúan nehezen esnek át a korszakváltáson, szinte tragikusnak érzik a ráncokat, a parókákat, pedig a parókák nem őszülnek. Az emberek igen, de a parókák és a lelkek nem.

Az idősebb nemzedék általában kétféle módon kötődik a fiatalokhoz. Az egyik önmagát látja fiatalnak bennük, önmagát akarja fiatalnak megőrizni, a másik pedig irigyli őket, ennélfogva elveszti önmagát.

A legijesztőbb, ha elérkezik az a kor, amikor már nincs tanú. Elmentek, elvitték a korszakok, homály fed bizonyos eseményeket, amelyeket már soha senkitől sem kérdezhetünk meg. Persze kis emberek kis eseményeit, de azok életéből tevődik össze a nagy, az egész.

Akadnak, akik bűneimet erénynek hiszik, és akik erényeimet bűnnek minősítik. Tudom, hogy egyikben is, másikban is akad némi igazság.

Az élet nem olyan hosszú, hogy ráérjünk a pesszimizmusra is, meg a szenvelgésre is, hogy állandóan nyűglődjünk meg panaszkodjunk. Néha lehet mérges az ember, arra talán van idő, de többre…?